Hogy a bölcseleti és morálfilozófiai kérdések iránt rendkívül érzékeny József Attila ismerte a sztoikus gondolkodó, az 50 és 138 között élt Epiktétosz tanításait, az az Eszmélet, de különösen annak 10. szakasza alapján aligha vitatható. S nem csupán a felszabadított rabszolga-filozófus szellemi hagyatékának elemei, hanem egyéb, a sztoa filozófiájából ismert fogalmak, reminiszcenciák is föltűnnek a költeményben. A sztoa szerint képzeteink, amit phantasiának nevez, legtöbbször – szemben az érzékletekkel – hamisak, noha az érzékletekből alakulnak ki. József Attila szerint tehát „csak képzetet lehet feledni”, ha „a mult meghasadt”, és nem az érzetet: „nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt”. A sztoikusok szerint az emberi lélek dönt afelől, hogy melyik képzetet tartja igaznak, és melyiket hamisnak. Amit igaznak tart, arra fog ráhangolódni (ezt nevezik assensiónak), és az végül az értelmünkbe épül. Talán nem önkényes a kérdés: mi más ez, ha nem az ember önmagára eszmélésének folyamata?
A sokat idézett és sokféleképpen értelmezett 10. versszakban azonnal szembetűnik az emberi lét járulékos elemeinek, sőt magának az életnek mint visszaadandó kölcsönnek a toposza, amely Epiktétosz szabadságról írt dialógusában is központi helyet foglal el.
„Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.”
A szabadságról elmélkedve mit is tanít Epiktétosz? „Diogenész szabad volt. Hogyan? Nem azért, mert szabad szülőktől származott volna (nem azoktól származott), hanem mert önmaga volt, mert visszautasította a szolgaság minden csalétkét, mert nem környékezhette meg senki, és nem volt mivel szolgaságba vetni. Könnyen megvált mindentől, mindent csak járuléknak tartott (…) Ugyanígy szüleit, barátait, hazáját.” Szókratész példáját is felhozza, nevezetesen azt, amikor Kritón fölszólítja, hogy gyermekei érdekében meneküljön: „S ő mit felelt? Talált tárgynak (a kiemelés tőlem – Cs. B.) tartotta őket.”
„A szabadságért, melyet ily értékesnek tartanak, némelyek fölakasztják, mások megfojtják magukat, vannak, akik egész városokat rombolnak le. Te pedig a valódi, sértetlen és szilárd szabadság kedvéért nem teszel meg annyit, hogy istennek, aki adta a dolgokat, visszaadj valamit, ha visszakéri? Nem készülsz föl? Nemcsak a halálra – mint Platón mondotta –, hanem arra is, hogy megkínoznak, hogy menekülnöd kell, hogy elvernek, egyszóval hogy minden idegen dolgot vissza kell adnod.” (Epiktétosz: A szabadságról. 73–99. In: Sztoikus etikai antológia, Bp., 1983.)
Íme a „meglett ember”: – az, aki szabad, aki önmaga. De ki ez az önmaga? Aki az élet járulékaitól, és ha kell, akár az életétől is könnyen megválik. A szabadságot viszont, Epiktétosz szavaival, „nem a vágyak betöltésével, hanem korlátozásukkal” szerzi meg, miközben virraszt, hogy „kimunkáljon egy szabadító gondolatot.”:
„Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.”
Nyitókép: pixabay.com
