így veszejt
apám pecsétgyűrűjét a tenger
engem a bárpultra hanyatló reggel
így veszejt a sűrű, sós ég,
így veszejt el –
nyelvem hínáros iszapjában
hallom, látom és kitapintom:
az idegen szó dallamos, tompa fényét,
a zavaros, zöldeskék derűt
így veszejt a
bárpultok hűvöse, csöndje – a
tengerek, óceánok langymeleg zajkitörése
az eget fodrozó hullámidő
a költészet szemantikája
talán túl szűk ez a terem,
hogy elférjen a jelentős,
jelentéktelen
talán elég
a szék,
a polc –
rajta az egymásra tolt,
pakolt
fényképek és lapok –
némelyik tépett –:
gondolatréteg
s alatta, vagyis idebenn:
mind, ami romlott
vagy reménytelen –
ablakot, kijáratot
elálló tornyok,
karton torlaszok
szigszalaggal, szögekkel úgy-ahogy
összefércelt
ládákból ingó oszlopok
talán kispesti, rozzant fészer,
nem terem
talán nem szűk, de zsúfolt,
limlomos értelem
nem több
„Neki kedves emberek közt kéne lenni” (B. K.)
neki szeretve kéne lenni
holdfényben úszni
akkor is, ha
igazából ez a holdfény
a szemközti ablakból alászállt
zavaros konyhacsend
nem több
kacagnia kéne még –
könnyeket nevetni,
elizzó könnyeket, párolgó rímek
vadas szószába mártott gombócnyi életet
neki kedves emberek közt kéne lenni
BÚÉK
fegyverek boldog ropogása
zárban kicsorbuló remény
egekbe oszló bús gyomorgőz
ájulásig hevülve bomlunk
súlytalan tömeggé
