Szindbád a szemétben

Csak egy könyv, mondta a férfi január 22-én, napfényes hétfő délutánon, borostás arcából üres szemek néztek felém. Csak egy könyv? – emeltem tekintetemet apámra, csaknem hatvan éve, aki azonnal látta rajtam: olyan súllyal kapaszkodik a vállamra a csalódottság, hogy talán egy perc sem kell hozzá, hogy összeroppantson. Vagy ami legalább ennyire nagy baj lenne, a bánat felkap, megpörget, miként teszik azt a salátafülű fiúk egymással a közeli vasutas pálya birkózótermében, és úgy földhöz csap, hogy napokig nyomom az ágyat.
    – Nem csak egy könyv. Ez neked a könyv – mondta apám, erősen megnyomva az a betűt –, mert ez életed első regénye – tette hozzá, majd kinyitotta a könyvet, megpörgette a lapjait, én pedig valami furcsa, orromat, de még szomorúságomat is bizsergető illatot éreztem. Dehogy tudtam én akkor, 1964 áprilisában, hogy ezt nyomdaillatnak nevezik, és amikor kimondják ezt a szót, ólomra gondolnak, meg a nyomdász homlokán gyöngyöző izzadtságcseppekre, nagy papírhengerekre, amelyekből éles szerszámok vágnak olyan apró darabokat, amelyek éppen alkalmasak arra, hogy könyvvé álljanak össze.
    – És látod, nem is olyan vastag. Nagyon hamar ki fogod olvasni, mert ezen a könyvön van egy kapu. És ha azon belépsz, egy olyan különleges és nagyon izgalmas világban találod magadat, amilyenben korábban még soha nem jártál – mosolygott apám. Egyben közölte, hogy ezt a könyvet egy angol író írta, bizonyos E. Charles Vivian, amit nem úgy kell kimondani, ahogy azt a borítóra írták, és egy bizonyos Robin Hoodról szól, akinek a nevét szintén… – motyogta apám, de nem fejezte be a mondatot, talán attól tartva, hogy elriaszt az olvasástól. Pedig ezt nagyon nem szerette volna a kilencedik születésnapomon, mert akkor, pontosan akkor fogtam kezemben életem első regényét.
    Én persze dehogy könyvet, sokkal inkább kattogó-villogó-zakatoló kínai bádog géppisztolyt, netán egy igazi bőrfocit reméltem ajándéknak, ám csendben nyelve a keserű nyálamat, mégis illedelmesen kinyitottam a könyvet. Ajtót ugyan nem találtam benne egyet sem, de egy korábban soha nem ismert világ bizony fogadott, mint azt apám ígérte. Én meg gyalogoltam bele egy szűk ösvényen, és mit érdekelt engem fél óra múlva, hogy hogyan kell kiejteni az író vagy Robin nevét. Hiszen már Angliában jártam, valami különleges erdőben, aminek, nanemán, szóval, aminek tényleg nem tudtam, hogyan kellene, egyáltalán ki lehet-e mondani a nevét, ahol olyan furcsa emberekkel ismerkedtem meg, hogy bezzeg az ő nevüket még ma is, álmomból ébresztve is el tudnám mondani. Csipet János, Vad Vid, Zeke barát, a szépséges Mariann és persze az Aranytorkú Dalfaragó Dávid – mint később kiderült – örök életemre belém költöztek. De ezt persze akkor még nem tudhattam, ezért is rohantam az első hívó mondatra, ami felugrott a függőfolyosónkra – Zoliiii, nem jössz le játszani? –, és otthagyva a sherwoodi erdőt, Nottingham magas falú várát, már rohantam is le a lépcsőn, hogy öt perc múlva már viseljem a szeged-rókusi gyerekek bokától fejnek búbjáig érő, maszatos, homokból, sárból varrt jelmezét, arcot borító maszkját.

 Ám a játékom – miért emlékezem én ilyenekre? – nem volt felhőtlen. Mert a fejemben a sherwoodi erdő sáros ösvényei kanyarogtak, azon lovak poroszkáltak, az erdő fái közül meg szerencsétlen, házukból elüldözött szegénylegények lesték, mikor jön egy olyan gazdag gonosz, akit kiforgathatnak a vagyonából. Észrevétlenül, halkan lopózva vissza is szöktem a szobámba, és amikor végül elnyomott az álom, már magam sem tudtam, Robin szerelmes-e jobban Mariannba, vagy én abba a két lányba, aki az elmúlt szombaton ült mellettem a Dugonics mozi második sorában.
    – Csak egy könyv? – kérdezte apám már évekkel később, amikor leemelte a könyvespolcomról E. Charles Vivian Robin Hoodját, és végigsimította a Jules Verne-sorozatot, amit bizony egészen másképpen, Verne Gyulának ejtettünk akkor. A kicsit gyűrött könyvgerinceken látta, hogy már túljutottam a Winnetou-n, éppen úgy, mint Karl May, vagyis Maj Károly számos könyvén, de J. F. Cooper utolsó mohikánját is elsirattam már. És akkor ismét Robin Hood kalandjait olvastam, de már egy magyar szerző, Mándy Iván mesélőtehetsége ejtett rabul.
    Igen, a „Csak egy könyv?” kérdése után számtalan kötet nyílt meg nekem, úgy sorakoztak polcomon, mint egy hatalmas fa hosszú ágára nőtt levelek. A szereplők meg kanyarogtak, botladoztak, máskor szaladtak, és sírtak, és nevettek agyam rejtett zugaiban, a történetek vonattá lettek, vagy hajóvá, netán repülővé, és úgy vittek magukkal a világ legrejtettebb zugaiba. Persze olyan is előfordult, hogy csak szekérré váltak, és kiszáradt földesúton csupán egy tanyáig jutottunk el, vagy egy botot nyomott némelyik a kezembe, hogy azon támaszkodva járjam be a magyar föld falvait, városait, vagy éppen Óbudát, ahol bizonyos Krúdy úr vendége lehettem galuskás-szaftos pörköltre.
    – De hát az a Szindbád! Krúdy Gyula írta. Az egyik legnagyobb magyar író… – jajdult a haragom, de a férfi azon a hétfő délutánon rám sem nézett. Csak egy könyv, mondtam már, csak egy könyv – hajtogatta, majd egy nejlonszatyorból újabb könyvet húzott elő, és már dobta is Szindbád után a szemetes konténerbe. Aztán repült még vagy négy-öt kötet a megsemmisülés felé, majd a férfi, látva, ez bizony így lassan halad, túl lassan, megemelte a hatalmas szatyrot, és tartalmát egy lendülettel borította bele a gigantikus kukába.
    – Ember, mit csinál? – sziszegtem.
    – Mi köze hozzá? Vagy magának kell ez a sok kacat? Mert akkor vigye! Merthogy ez nem kell már senkinek. Érti? Senkinek! A gazdájuk, az apám meghalt, én meg mit kezdjek velük? Egy antikvárium sem veszi meg. Egy sem. Mert talán már nincs is a városban. Ahhoz meg elhasználtak, hogy könyvtárnak adjam, talán be sem vennék, de itt sem hagyhatom – emelt ki egyet a szemét közé küldött kötetek közül. Megnyomorított, szomorú példány volt, szent igaz. De mégiscsak könyv.
    A férfi, mintha csak megérezte volna, mire gondolok.
    – Igen, látom, hogy könyv. De a könyv halott – hajtotta le a fejét, és egy telefont vett ki a zsebéből. Nagyot, szépet, okosat.
    – Most már ezt imádjuk – nyomta szinte az orrom alá, és eltűnt, mint akit felszippantott a köd. Csak néhány szót hagyott maga után arról, hogy tudja, igen tudja, ma van a magyar kultúra napja, és azt is tudja, hogy nemsokára már a magyar próza napját ünnepeljük. Már ha lesz a napnak letölthető applikációja, vagy streamingelhetjük – torzult keserű nevetéssé a férfi hangja.
    A kukából, amire egyébként szelektív papírgyűjtésre buzdító matricát ragasztottak, kürtszó harsant. Talán a sherwoodi erdőből jött? Talán Lőcse, a Fekete város határában egykor vadászók küldték? Talán alföldi tábortűz mellé hívogatott? – kerestem álmodozva a választ, amikor a zsebemben rezgő táncba kezdett a némára állított okostelefon.