Szerették az égiek: hosszú életet, haláláig tartó alkotókedvet és jó kedélyt, emberszeretetet kevertek „genetikai összetételébe”, párosítva mindezt nem kevés bácskai ravaszsággal a nehéz időkre túlélésül. Márpedig nehéz időből akadt bőven nemcsak a háborúban, de az úgynevezett békés szocialista építőmunka éveiben is.
Még mérföldekkel a halála előtt Pesten, a Cházár András utcai lakásukban kötetlenül beszélgettünk vele egy többórás interjút követően, miután felesége, Mária néni elment a templomba, és Sándor bácsi huncutságának köszönhetően ennek örömére valahonnan előkerült az addig tiltólistán szereplő francia konyak is.
– Mondd csak, Sándor bácsi, te országos lapoknál dolgoztál hosszú ideig. Nem kényszerültél megalkuvásra sosem?
– Azt nem mondhatnám. De hacsak lehetett, igyekeztem magam kihúzni az ilyen helyzetekből. Persze nem mindig sikerült. Egy időben vidékre küldtek riportokat készíteni különféle paraszti témákról. Azt kellett volna megírnom, hogy mennyire boldogok az emberek, holott éppen akkor tették tönkre a falut, semmizték ki a parasztokat. Nekem meg azt kellett volna kihúzni az emberekből, hogy boldogok, már alig várják a beszolgáltatást és a szocialista jövőt. Namármost, kérlek szépen, hogy lehet ez megcsinálni úgy, hogy a falusiak se verjenek meg, de a laptól se dobjanak ki? Hát úgy, hogy kitalált riportokat csináltam. Tudod, volt majdnem minden faluban vagy első világháborús emlékmű, vagy emlékoszlop, rajta a hősi halottak nevével. Hát én először ezeknél tettem tiszteletemet, onnan másoltam át a neveket, akiknek aztán, mintha a falu mai lakói lennének, a szájukba adtam a várt eszmei mondanivalót. Remélem, ők megbocsátották. Attól viszont kicsit féltem, hogy majd baj lesz, de soha nem jelentett fel senki. A parasztok lehet, hogy nem is olvasták…
– Vagy ha olvasták is, betudták a kommunisták hazudozásainak, nem? Vagy az is lehet, hogy sokkal jobban féltek, mint te?
– Egy eset mégis volt, amikor lebuktam. Ez a hatvanas évek elején történt, amikor Kádárék arra kényszerítették a falu népét, hogy lépjen be a termelőszövetkezetbe. A főszerkesztőm leküldött az egyik alföldi faluba, mondván, hogy onnan máskor is milyen jó riportot hoztam. Megette a fene, gondoltam magamban. A faluba elég korán odaértem, gondoltam, hogy mielőtt elmennék a nagykocsmába, ahol a téeszhez csatlakozást alá kellett írni az embereknek, felkeresem a falusi párttitkárt, hogy egy kicsit körülszaglásszam a helyzetet. Vele gyorsan végeztem, és már indultam volna, de nem engedett, hanem elővette a pálinkásüveget. „Nem mész te sehova, még ezt meg nem ittuk. Hozzám telefonon minden órában leadják a helyzetjelentést, majd én elmondom neked, és te megírhatod a riportot, nem is kell odamenned!”
Hanem a dolog eléggé elhúzódott, főleg azért, mert volt egy karakán öreg vitéz, aki nem akart sehogyan sem kötélnek állni. Már jócskán elmúlt dél, amikor megcsörrent a telefon, és jelentették a párttitkárnak, hogy mindenki téesztag lett a faluban. „A Kőszegi is?” „Az is. De nem ment könnyen, ő volt az utolsó.”
Másnap Pesten a jegyzeteim alapján megírtam a penzumot. A koronája az volt, hogy a templomban éppen megkondult a harangszó, amikor felpattant az ajtó, katonás léptekkel, suvikszolt csizmában a bizottság előtt termett Kőszegi Pál, vagy mi volt a neve, összecsapta a bokáját, és kijelentette, hogy eddig ugyan kételkedett, de most, most aztán maga is meggyőződött, hogy kizárólag ez a jövő útja, a téesz, és belép.
Nagyon meg voltam magammal elégedve.
Pár nap múlva hívatott a főnököm. „Mondd csak, te valóban jártál lent abban a faluban?” „Jártam. Miért, talán valami baj van?” „Voltál a nagykocsmában is?” „Voltam.” „És ez a Kőszegi tényleg pontosan déli tizenkettőkor járult a szervezőbizottság elé?” „Pontosan. Éppen harangoztak. Még most is előttem van, ahogy frissen borotválva, kipödört bajusszal, katonásan összecsapja a bokáját, és aláír, miközben kint zúg a harang.” „Csakhogy ezzel egy kis baj van, Sándor…” „Mi?” „Hát az, hogy ez az ember nem csaphatta össze a bokáját, mert az egyik lábát elvesztette a háborúban.”
Nyitókép: Illés Sándor / Wikipédia
