Rejtély

„Az ember valahogy »haza«-dolgozik itt is, akárhogy tagadná; mint a nagyvárosba került 
vidéki még provinciája számára él: hogy otthon mit szólnak majd hozzá! Tudja Isten!” 
Kaffka Margit: Állomások 1968: 606

    Kaffkát olvasva találtam a szövegre, ami szöszmötölésemet igazán jól jellemzi! Mert mindegy, hol vagyok, mit csinálok, lélekben Kanizsán maradtam. Emberöltőnyi esztendő pergett le, ám én továbbra is mindent az otthoni dolgokhoz hasonlítok, ottani szálakat keresek, azokat göngyölítem fel. Beszélgetések, előadások során példáim mindig vajdaságiak. Ezt jól tudják a barátaim, akik félrerakják számomra az újságokat, folyóiratokat, kérésemre könyveket vásárolnak.
    Jó a világháló, de igazi elmélyedést a nyomtatott sajtót oda-vissza lapozgatva tudok elképzelni… Így aztán sokszor a könyvhöz jutás története is megérne egy misét, ahogy az olvasásé magáé is!
    Ennek a mostaninak a szálai a Hajdúságba visznek. Több évtizede járunk gyógyfürdőbe, ami egyre inkább ránk fér. Nos, ott nyomták a kezembe az otthoniak által rájuk bízott kötetet Jánosék. Mert a küldők bálban nyerték és fontosnak találták, hogy eljusson hozzám. Azt gondolván, hátha még nem került a kezembe a Mesélő délvidéki kastélyok című, igen reprezentatív kiállítású, Szabadkán nyomtatott könyv! Ahogy mondani szokás: ördögük volt bodzából! Vagyis telitalálat volt kézbe adni a művet, mert nem tudtam annak létezéséről.
    Pedig ha olvasásról van szó, mindenevő vagyok. Bármi kerül a kezembe, mindig kíváncsian lapozgatom, olvasom a leírtakat. Olyan vagyok, mint a közmondásbeli jó pap. Azért veszek könyvet a kezembe, hogy tanuljak valami újat! Mert valljuk be, sokkal több a befogadásra váró ismeret, mint az, aminek a birtokában vagyunk.
    Ha pedig olyasvalami kerül a kezembe, ami újabb ismereteket kínál a Bácska, Bánság és Szerémség vidékéről, hát abban benne ragadok az első betűtől az utolsóig, szóljon a szöveg történelemről, néprajzról, művelődéstörténetről vagy építészetről. Mindig a finom, apró részleteket keresem, mert azok mutatják meg, hogy a szerző mennyire jártas a témában. Mennyire ment utána a dolgoknak. Mert ugyebár közismert, sok helyütt olvasható adatokat csak akkor szabad újra közreadni, ha azokat új ismeretekkel kiegészítve másfajta tudományos eredmény születik…
    Ami a tanulást illeti, időzzünk el ennél a pontnál egy kicsit, mert az esti olvasgatások során – túl azon, hogy lélekben otthoni tájakon jártam – számos helyen a szövegben hiányérzetem támadt… Nemcsak amiatt, hogy rögtön az elején a műfaji besorolással akadtak gondjaim, mármint a tekintetben, hogy mi is akart lenni az album maga? Mert igazán sok területet ötvöz: család- és építéstörténetet éppúgy, mint művelődés- és helytörténetet, de van benne egyéni élettörténet, csipetnyi politika, helyi és országos, természettudomány, gazdaság és sok egyéb más. Nagyot és sokat merített a szerző. Talán éppen ezért volt folytonos hiányérzetem. Az általánosságok sokasága elnyomta a helyi mozaikok színélményét... A történetek befejezetlenek maradtak.
    Amikor a Bácskából átlapoztam a Bánságba, a csókai Marczibányi–Léderer-birtok kastélyához kapcsolódó szöveget olvasva eszembe jutott, hogy magam is ott bóklásztam 2018 forró nyarán. Kónya Sándor barátom volt szíves ideje egy részét rám pazarolni, és kalauzolt falujában. A nyár hevében is árnyas kastélykertről sok minden eszébe juthatott az embernek, de a gondozatlanság okán semmiképp sem nyűgözte le a látvány… Így aztán ráncoltam is homlokom a jelzős szerkezet kapcsán: Bánsági tündérkert.

Tündérkerti rejtély

    Mert ugye a fenti fejezetcím két dolgot sugall: egy olyan kert idillikus szépségét, amelyben valami rejtély leledzik! Magam ugyan nem eredtem semmilyen rejtély nyomába, inkább a térhasználat helyi elemeit vizsgáltam, dokumentáltam ottjártamkor. Így a kastélykert fái között láttam, fotóztam a síremléket, sőt latin feliratát is elolvastam, azt, amelyet a szerző rejtélyesnek sejtet. Az ott nyugvóról meg, szerinte, a vidéki dzsentri alakját formázhatták volna meg a 19. és 20. század írói, ha ismerik történetét, bizonyára megmozgatja fantáziájukat: „Marczibányi István kicsapongó élete, vagyonának elherdálása, öngyilkossága. A rejtély újabb eleme, a léha sarj földi maradványainak a kriptába csempészése.” (Podhorányi 2020: 221) „… a titokzatos sírkő egy törvénytelenül született Marczibányi ivadék nyughelyét rejti, aki a család fekete bárányaként élte az életét.” (Podhorányi 2020: 222)
    Az igencsak elnagyolt, talán inkább túlzó jellemzésnek írásos alátámasztását a kerti kövön nem találjuk. Pedig Csóka földesurának, Marczibányi Istvánnak rózsaszín márvány emlékköve ma is a kastélykertben áll. Semmi titokzatosság nem fedezhető fel előlapján. Már annak nem, aki érti a latint: NATUS / ANNO 1753 MENSE / IULIO / DENATUS / ANNO 1810 MENSE / DECEMBRI. Némi töprengés után a szöveg fontos részletei csak mutatják magukat, és kikövetkeztethetővé válik a születés és az elhalálozás éve, hónapja. Bár a használt formula, de natus, megtévesztő, hiszen azt jelenti: születésétől. Tehát sajátos nyelvi fordulattal utal az eltelt időre: születése ideje és az attól eltelt idő…
    A kő hátlapján lévő felirat az unoka tiszteletét mondja el az ott nyugvóról: EXCELL: DÑI: / STEPHANI / MARCZIBANYI / DE PUCHO / DE PATRIA POTIME / MERITI / CINERIBUS POSUIT/ MOESTUS NEPOS / IOANNES – tekintettel a kor romlott latinságára, kissé költői és szabad fordításban, íme, a szöveg magyarul: Marczibányi Istvánnak állíttatott e kő, ki a legjobb házból való. Hamvait unokája, János helyezte el. Hát, mi tagadás, a latin nyelvű felirat nem erősíti meg a szerző vélelmezett gyanúját. Az epitáfium egy, a família és a felmenők által megbecsült őst sejtet pihenni a kő alatt.
    A nép ajkán azonban másként élt tovább Marczibányi alakja. Sokak fantáziáját megmozgatta a kastélykerti emlékkő. A „rejtélyes” alak bekerült a település folklórjába. Minden bizonnyal viselt dolgai szolgáltattak alapot a faluban közismert történeti monda széles körű elterjedésére.
    Az uraság emlékét tehát folklóralkotás is őrzi, ami jeles darabja a Penavin Olga által közreadott népmese és -monda szövegeknek: „Hát régön vót ez má. Én is öregapámtú hallottam, az meg az ű öregapjátú. / Vót itt Csókán egy fődesúr még Mátyás király idejibe. Hát ez az úr / mönt eccő hintóva valahova, oszt eccő csak utóérnek egy embört, / ahogy az mén az út szélin. Szélös vót a hintó, az út meg kesköny, csak / olyan poros nyári út vót az. Lássa a kocsis, hogy nehezen fér e az úton / a gyologostú, oszt odakiabál neki: / – Hé te, mönj le az út szélirű, me ehun viszem e ja csókai urat, / oszt nem fér e a hintója. / De bizon a rongyos ruhájú embör csak nem akart lemönni az útrú. / Erre aszondja az úr a kocsissának, hogy csördítsen a nyaka közé az ustorra, ha má az olyan büszke legén, hogy nem akar lemönni. Hát / mit vót mit tönni a kocsisnak, a parancs az parancs, hát jó odasózott / az ustorra. Így osztán a legén leesött az árokba, a hintó mög továbbmönt. / Gyorsan e is felejtötték az esetöt, mikó egy napon levelet kap a / a csókai úr Budárú, Mátyás királytú. Akkó osztán kiderűt, hogy ki vót / az a szögény őtözetű legén. Hát bizon az maga a király vót, csak / szögény gúnyát őtött magára, hogy ne ismerjék fő, oszt mögnézze, / hogyan él a nép az országba. Mátyás király azt írta a levélbe a csókai / úrnak, hogy bűntetésbű, amié így bánik a szögényökke, vagy mönjön / fő hozzá Budára, vagy kűdjön a combjábú egy font húst. Erre az úr, / úgy mögijedt, hogy lemönt a kertjibe, oszt ott agyonlűte magát. / A mostani park vót az ű kertje, oszt ott halt mög, még most is ott / van egy bekerítött részön a sírköve, hogy ott lött öngyilkos ijedtibe / mög félelmibe a királytú.” (Penavin 1984: 166-167) Az időbeli több százados különbség felett a mondát mesélő egyszerűen átsiklott, noha a latin szövegben megjelenő évszámok a keletkezés idején is értelmezhetőek voltak. Ám ennél fontosabb, hogy a folklóralkotás szerves része az önigazoló etnikai hagyományteremtésnek.

Történeti homály

    Az olvasottakon elgondolkodva, napokon át törtem a fejem, hogy miért is van szükség olykor szándékos homályteremtésre vagy a mások által teremtettnek az átvételére? Van értelme a ködszurkálásnak? Izgalmas-e még egy táj messzeségbe vesző múltja, aminek úgysem jár utána senki? Esetleg ilyen módon magyarázzuk meg azt, amire nincs is magyarázat? A fentiekkel kapcsolatban nekem, ott a hajdúsági fürdőhelyen, a titokzatos alagutak jutottak eszembe! Mindenhol vannak, még Magyarkanizsa városa alatt is! Mindenki tud róluk valamit, sőt, mindenki ismer valakit, aki már beszélt olyannal, aki járt is ezekben… Rejtély rejtély hátán!
    Az is lehet, hogy a kitalált történetek tudói okító szándéktól vezérelve ködösítenek, hogy egy adott pontján a történetnek, levonható tanulsággal tegyék kerekké a közreadottakat. Mert mint mindennek, így a történeti homálynak is kell legyen valami kézzelfogható haszna.
    Higgyük, hogy mindig is voltak igazságos, álruhás királyok, akik kérdőre vonták a basáskodó vidéki urakat, függetlenül attól, hogy azok fekete bárányai voltak-e a családnak vagy sem. Azok pedig a felsőbbség haragjától éppen úgy rettegtek, akár az övékétől a kisember. Az, aki megsüvegelte ugyan hintóval elrobogó urát, de hogy mit gondolt az utazóról miközben lerázta magáról az út felvert porát, azt csak ő tudta.

Felhasznált irodalom:
Penavin Olga: Mátyás király meg a csókai földesúr. In: Jugoszláviai magyar népmesék II. Akadémiai Kiadó – Forum Kiadó. Budapest – Újvidék, 1984. 166–167.
Podhorányi Zsolt: Mesélő délvidéki kastélyok. Szobek – Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Göd – Zenta, 2020.