Bálnára hasonlít az épület, amelyben bemutatkozik vagy ötven galéria. Ezek a képzőművészettel kapcsolatos intézmények, kisebbek-nagyobbak, igen éles presztízsharcot vívnak egymással.
– A sor elején lenni – magyarázza nekem egy galériatulajdonos –, komoly nyomaték a hazai és a külföldi elismertség megerősítésében.
A képzőművész barátom, aki egy kicsi, de jó nevű galéria oszlopos tagja, megígéri, tudósít minden mozzanatról.
El is feledkezem én arról, hogy három napon keresztül cseteléssel veszek részt egy pompás képzőművészeti forgatagban, egy hatalmas bálna gyomrában.
De fölébreszt a számítógépem pittyenése.
„Lement a megnyitó.”
Elképzelem a tudományos téglából összerakott beszédfalat. De csak egy pillanatig.
„Több ezren voltak. Szó szerint nem fértek be a standunkra.”
– Ez a jó! – válaszolom hangosan.
– Ez nem jó! – válaszol a mester. – Eltolják egymást a képek elől, aztán senki sem nézheti meg alaposan valamely alkotást. Meg sem jegyzi, mi volt. Hogyan lesz belőle vásárló, ha nem látott semmit?
– No, mesterem, én ilyesmire nem is gondoltam!
– Te kapod a nyugdíjadat, szerényen araszolgatsz. De én az eladott képeimből élek.
„Ma én voltam a tárlatvezető a standon. Nyitás előtt érkeztek valami egyetemisták, akik talán design szakosok. Totális homály a fejekben. Populárisan igyekeztem elmagyarázni nekik a lényeget. A megzavart lélek állandóan elfújta az egyetlen szál gyertya lángját. A többi kiállítónk a másik teremben úgy röhögött, hogy a hasukat fogták!”
Mit válaszolhatnék erre? Két fül között diónyi észdarab cél nélkül úszkál.
„Utolsó nap. Irgalmatlanul sokan vannak ma. Szabad fényképezni. Sokan megörökítik az én alkotásaimat. Kiírom nagy betűkkel, hogy a jövő héten a teljes anyagot kiállítjuk a galériánkban. Ott nyugodtan megszemlélhetnek minden alkotást. Válogathatnak kedvükre. Délután már fáradt vagyok, de az egyik sorstársam rám szólt, nyugi, pajtás! Nemsokára kezdődik a hajnalig tartó nagy dáridó. Záráskor gyorsan összepakoltunk. Elő az üvegekkel!”
Ti csak vigadjatok, mondom. Én visszalépek a boldog huszadik század hatvanas-hetvenes éveibe, amikor a Zentai Művésztelepről elindultam Ács Józseffel a Szép utca elején álló ház kertjébe, ahol hajnalig beszélgettünk egymással. Leginkább ő válaszolgatott hosszan, alaposan az én kérdéseimre. És ittuk a kedves beckei bort. Vendéglátónk leginkább kolbászt szeletelt borkorcsolyának. Egyszer azzal tette ünnepélyessé a kisbetűs kedd éjszakát, hogy bejelentette, talált valami különöset. Hozza?
– Hozzad! – bólogatott Ács Jóska.
– Valami büdös sajt ez, én nem viselhetem a szagát a spájzban, az asszony meg majdnem kidobta!
– Pompás pálpusztai! – örült meg Zenta nagy szerelmese, a hamvas fejű festő. – Ez lesz számunkra ma a legjobb! Erre rálocsolunk majd még egy litert. Éppen kettő lett az egy.
„Nagy installációm, a Kockák mellett egy fekete posztamentumon elhelyeztek tekintetcsalogatónak egy eredeti Vasarely-négyzetet. Ennek igazán megörültem. Le is fényképeztem.”
Nyitókép: pixabay.com
