Talán elég lenne csak a kezükről írni. Nem arról a piciről, ami még a cumisüveg után kapkod. Nem is arról az ujjról, amelyik legszívesebben elsírná magát, amikor műkörmöt ragasztanak rá, és úgy csillog, mint egy giccses karácsonyfadísz. De nem is arról, amiből csak egy magasra emelt tenyér látszik, ami tilt, tagad, taszít, mert ilyen kéz is van ám. Igen, sokkal inkább a szeretve közelítő kezekről, amik úgy rejtik, takarják szerelmük arcát, mintha el is hinnék, hogy a világ legnagyobb, leggonoszabb csapásaitól is meg tudnák óvni. De még inkább arról a kézről beszélni, amin már vastagon kéklenek az erek, a ráncos bőrön kiütnek az öregség foltjai, de mégis olyan meleg lágysággal tudnak simogatni, hogy a férfivá ért fiú még a tengeren túl is azonnal repülőre pattan, csakhogy hazarohanjon, és elbújjon e kezek anyai ölelésében.
És ha mégis inkább a lábakról írnék? A totyogósról, az új szandált minden pocsolyában megmártóztatóról, a hirtelen megnyúlt, esetlenül botladozóról, és bár legszívesebben a világ legrövidebb szoknyájával takarná, ezt nézzétek férfiak!, de furcsa divattól fertőzve mégis rongyos, lyukas, tépett, marcangolt farmernadrágba rejti. A lábról, amit edzőteremben formál, a lábról, amivel beleszalad a szélbe, hogy legyen mire emlékeznie, amikor már azt kérdi a férjétől, milyen visszérkenőcsöt hirdetett, apus, ez a reklám?
De írhatnék persze a mellekről is, amiket gyerekkorból kinövő kamaszként riadtan figyel, jesszusom, meddig fog még ez dagadni, pólót feszíteni, blúzból kibuggyanni? A mellekről – hoppá, nem is lett ez olyan rossz, méricskéli kirakat üvege előtt forgolódva –, amiket nagyon illendő eltakarni. Ám ő mégis izgalommal, vágyakozással, nem is titkolható reménnyel keresi azt a férfit, akinek megmutathatja, akinek tenyerébe rejthetné. És akitől elvárja: úgy leheljen rá csókot, hogy még a hegyek is megmozduljanak, vastag törzsű fák hajladozzanak, de még a villamos is leugorjon a sínről, miközben a világ megáll a forgásában és a nap elől elszaladjanak a felhők.
Persze az arcáról sem feledkezhetem meg. Az arcról, amit így dicsérnek, jaj, picinyem, tiszta anyád vagy, de leginkább nagyanyád, és féltve simítanak felnőtt kezek, nehogy megkarcolja a kérgesedő tenyér. Az arcról, amiből előbb még mindenre rácsodálkozó szemek szemlélik a játszótéri mászókát, és azt hiszik, csakis tündérkert rejtőzhet minden kerítés mögött, majd egyre kerekebbre nyílva már észreveszik a salétromfoltot is a falon, a szeméttel teli kukát a tavaszi virágba öltöző fák mellé állítva. A szemekről, amikkel futó, botladozó gyermeke után tekint, és ezer méterről is észreveszi a villanydróton himbálózó madár mosolyát. A szemekről, amiket már „nem is áll neked rosszul...” szemüveg élesít, és annyira szeretnék olvasni a már két hete megkezdett regényt, de egy perc után szétesnek, kavarognak a betűk, és kézfeje már nedves a folyton-folyvást törölt könnyektől. A szemekről, amik percekig bámulnak a tükörbe, és bár hetven éve hordja, viseli mint arca legszebb ékességét, mégsem akar hinni nekik. Mert az nem lehet, hogy még csak most, na jó, nem most, de nem is olyan régen vették észre a kamasz arcot pöttyező szeplőket, de már évek óta csak egyre mélyülő ráncokat számolnak.
Vagy mégis inkább a szájukról írjak? Az óvodában még selypítve fecsegőről, az iskolában remegve válaszolóról, az anyjával durván feleselőről, a gyerekének életre szóló tanácsokat osztogatóról, a férje ölelésekor boldogan felsóhajtóról, a műtét előtt, orvosra tekintve némán is könyörgőről, a főnöke dühös kioktatását összeszorítva eltűrőről, az apja halálakor jajszót kiáltóról? A szájról, ami annyira szeretné kimondani a legtitkosabb vágyakat, üvölteni, ha megbicsaklik a bokája, és üvölteni, ha rozsdás, sehová nem vezető vágányra fut az élete. A szájról, ami panaszkodna, mert hajnalban ébredve, gyereket keltve, reggelit készítve, munkába rohanva, délután boltba sietve, este hazafelé támolyogva érzi, túl hosszú ez a nap, mint ahogy túl hosszú volt a tegnap, és még hosszabb lesz a holnap. De nem szól, gyomráig zavarja vissza a káromkodást, amikor a tévéből hallja, hej, de okos politikusok zengenek szép szavakat esélyegyenlőségről meg új női életpályáról. És még ahhoz is van ereje ennek a szájnak, hogy nevessen, ha a fodrásznál azt sóhajtja a mellette ülő, ha újra születhetnék, én bizony csakis férfi lennék.
De nem születhet újra. Ideje sem lenne rá. Mert éppen a férje hangját hallja – ugye, elmégy a gyerekért, úgyis az iskola mellett van a bolt –, és becsukja maga mögött az ajtót. Kicsit morcos ugyan, de a válaszában ott táncol a vidámság: igen, tudom, és ne félj, ügyesen meg fogom venni magamnak a nőnapi virágot is.
Nyitókép: Gustav Klimt festménye
