Télidőről a tavaszban

„Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet,

közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok.”

Márai Sándor

„A távolból elhanyagolhatónak tetszünk,

bárkik lehetünk.”

Kontra Ferenc

Bárkik lehetünk, de hogy mégsem egészen így van az részben emlékeinknek is köszönhető. Hiszen ki-ki egy szabályos belső világot hord magában, amiről a vele együtt létezőnek csak sejtése van az elejtett szavakból, mondatokból. Aztán megnyílunk, mesélünk és így lesz egyéni emlékeinkből végül családi, majd közösségi emlékezet.

Ahogy korosodom, egyre többször, a régiektől öröklődött bölcsesség-formulákat használva, nyomatékosítom mondandómat. Úgy, mintha éppen akkor jutottak volna eszembe a magvas gondolatok. Aztán javítok, mondom is, hogy Örzse néném, Pétör-, Lajos- vagy Karcsi bátyám, Viktus vagy Lidus mama szentenciáit hintem… De miért is? Hiszen magam is ki tudok találni szóláshasonlatokat, sőt, ha nagyon megerőltetem borsónyi agyam, még akár „közmondásra” is futja! Ahogy Magyarkanizsán tettük annak apropóján, hogy az Új Kanizsai Újság hasábjain elindult Papp György nyelvész cikksorozata a városban közszájon forgott proverbiumokról.

Az ember észre sem veszi, mond valamit, ami valamiért megragad a másikban. Aztán az tovább adja, és amikor visszahalljuk, ismerősnek tűnik ugyan, de eszünkbe sem jut, hogy nem is olyan régen, néhányukat magunk mondtuk, talán csak pár hónappal, évvel korábban.

Még mielőtt bele bonyolódnék a folklór alkotások keletkezéstörténetébe, jobb, ha visszakanyarodom a ma aktualitásához...

Mivel az idő komolykodása – futó hózáporok kísérte esőkkel szorít a szoba melegébe –, ismét gép elé ültetett, hát írok viselt dolgainkról.

Noha Húsvétra készülődünk már – a böjtben egyre inkább az ünnep eljöttét várva –, a sonkát már sok helyütt leszedték a füstről, ám az időjárás miatt mégis téli világunk mozaik darabkáira gondolok. Az olyan történetmorzsákra, melyeket duruzsoló kályha mellett, a kora estében jó felszedegetni vagy elszórni akár.

No igen, a tél emlékei nemcsak a karácsonyt, a névnapokat hanem a disznóvágásokat is jelentette. Volt hideg és hó. Néha még hóakadályok is nehezítették a mindennapok forgalmát. Ami ma már, ebben a hótalanságban nehezen hihető. Az akkori téli világ ledermedt, lelassult. Jutott mindenre idő: köszöntésre, ajándékozásra, épp úgy, mint a disznóvágásra.

Vágnivaló

Gyerekként rám is átragadt a készülődés izgalma, az, ahogyan egyik percről a másikra megváltozott az élet rendje a házban. Először csak a tervezgetés szintjén. Szüleim, vacsora közben arról ejtettek szót, hogy hol, kinél vegyenek hízót? Szőke vagy inkább tarka mangalica legyen-e? Koca, esetleg herélt? No meg mekkora? Csupa kérdő mondatból összeálló beszélgetések. Mindenki a kisváros híreit figyelte. Apám az Umetnostban, nagyanyám a kórház mosodájában, anyám a piacon gyűjtötte a hasznos információkat. Aztán olyan is volt, hogy a szőlősori rokonok üzentek.

Az is élénken él bennem, hogy már napokkal a nagy esemény előtt lázas nyüzsgés zajlott a házkörül: elvágott hordóból készült, lábon álló üstházat tolt valamelyik ismerőstől akácfa tragacsunkon édesapám. A bele illő, halványkék zománcú üstöt, meg fából készült fedőjét később hozták át Péter bátyáméktól. Aztán nagy gonddal összerakták. Egy kiszolgált, itt-ott átégett, hullámosan hajlított könyök-, és két horpadt kályhacső lett a kéménye. Mindez a házvégében, közvetlenül a hátsó udvar közelében.

Az apró gyerek, aki akkor voltam, állandóan lábatlankodott, bámészkodott. – Verebet fogott az orrod! – mondta mosolyogva édesapám. – Menjél be, melegedj meg egy kicsit! – tanácsolta Viktus mama. Ám én, noha tényleg fáztam, a világ minden kincséért sem voltam hajlandó a fűtött szobába menni, mikor olyan izgalmas dolgok történtek végre.

Majd egy késő délután Márkó bácsi szekere állt meg a nagykapunk előtt. A kocsin, deszka kalodában rémülten röfögött a disznó. – Emeljék le! – szólt az általam már jól ismert ember. – Ferikém, az elejire álljatok, mer’ oda megy a súly. Egy palló jobb lenne. Akkó lemenne a lábán.

Hát palló az nem volt, de csak leemelték valahogy a szerkezetet. – Fordíjjátok meg a kalodát, hogy egyenest befelé menjen a jószág! – hangzott a bölcs tanács. Aztán kicsit elbizonytalanodott a kaloda mellett álló, már deszkaajtókat tartó férfinép. Ekkorra ért a ház elé a disznó gazdája. – Nem köll azt forgatni! Meg ajtó se köll. – intette le az embereket.– Szílid jószág a Röfi! Ugye cocikám, szílid vagy? – Azzal benyúlt a kalodába és megvakargatta az állat fületövét. Hangos röfögés volt a válasz. – Hova is legyen a terelés? – fordult az őt figyelők felé a mokány kis ember.

Apám elmondta, hogy melyik ólban kellene éjszakáznia a pontyhátú, bodorszőrűnek. A gazda bólintott, majd kivett a kabátzsebéből egy rövid cső kukoricát és elindult. – Eresszék! Gyere cocikám! – mondta kedveskedve, mire mindenki ámulatára, a hízó békésen röfögve elballagott utána.

Üstház

A felnőttek, a sok tennivaló miatt gyorsan megfeledkeztek rólam, így a korai szürkületben kint maradhattam és közelről megvizsgálhattam a katlant. Felfedeztem, hogy két ajtaja is van, méghozzá egymás felett. Egy nagyobb, meg alatta egy kisebb. Többször kinyitottam és visszacsuktam őket. – Majd ha tüzet gyújtottunk, te leszel a vigyázója! Jó? – mondták.

Aztán eljött a nagy nap. Korom sötét volt, amikor fellángolt a tűz. Apám folyamatosan húzta a vizet a kútból és vödrökbe öntötte melyek tartalmát az üstbe fordította. Sokáig néztem a cipekedést. – Kisfiam, te majd a tüzet rakjad! – mondta a sokadik kiürített vödör után. Raktam is szorgalmasan a kétfülű vesszőkosárból a csutkát. Gyorsan megtanultam kinyitni és becsukni a tűztér ajtaját. Csutkával, hogy az átforrósodott lemezfogantyú ne égesse meg a kezemet. Valahányszor kinyitottam, éreztem a parázs melegét, és elbűvölve bámultam a vörös lángnyalábot, ami körbe ölelte a katlan fenekét. Forrt is a víz idejekorán! – Feri figyeljél már! A gyerek lassan eltüzel egy kosár csutkát! – kiáltott Örzse néném.

De most apám nem ért rá velem foglalkozni, mert már az ölés stratégiáját beszélték a böllérrel és Péter bácsival. Hogy ki, hogyan és milyen testrészét fogja a két mázsás jószágnak…

Aztán elballagtak az ólhoz, csendben, hogy a leendő áldozat meg ne neszelje, mi készül. Rám parancsoltak, hogy maradjak távol, ne kelljen még miattam is vigyázniuk, elég lesz a disznót szemmel tartani. Kissé csalódottan és jó távolról figyeltem az események folyását. Apám a társakra nézett, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ólajtót. A disznó, mintha csak erre várt volna, kirohant, de olyan iramban, hogy mire felocsúdtak a merénylők, az már a drótkerítést kitépve, a veteményeskert közepén állt, beletúrt a hóba, és röfögött párat.

Ámulva néztem a jelenetet, ahogy a felnőttek is. Aztán elindultak a jószág felé, ám az testességét meghazudtolva fogócskázott velük vagy délig! Az utcában híre ment az esetnek. Aztán, ha bármilyen állatnak sikerült megszökni a kés elől, hát a történet végére oda biggyesztette a mesélő, hogy: Elkapta, mint Feri a disznót! Ha anyám is kint állt a beszélgetők közt, akkor kihagyták a személynevet és a hasonlat emígyen szólt: Elkapta, akár az egyszeri a disznót!

Perzselés

A szűk udvar egyik oldalán az ólak végében szalmakazal állt. Annak az aljából húzta horoggal a szárazát a gazda. Betakarták vele a néhai négylábút és meggyújtották az aranysárga, zizegő szálakat, majd hagyták leégni.

Mire átmentünk Péter bácsiékhoz, a maguk nevelte fehér mangalica már az oldalán feküdt. Körülötte, rajta még kicsit parázsló szalma árulkodott a befejezett perzselésről. A férfiak a bognárműhelybe vonultak papramorgót inni. Mikor megláttak, tréfálkozva megkínáltak, de én határozottan fejet ráztam. A böllér széles mosoly kíséretében rám kiáltott: – No, te józan életű, akkor vigyázz a disznóra! Időben szóljál, ha fölugrana! – nagy nevetés volt az intelem végén. Még valami olyat is mondott, hogy a farkánál fogva lehet kormányozni…

Nem értettem, hogy miért nekem kellene kormányozni a mozdulatlan állatot. Amíg ezen tűnődve a kerítés tövében álldogáltam, elkezdett a lábaival kapálózni a kormos jószág. Mire észbe kaptam felállt, és a kazal irányába futott. A zsarátnok szalmaszálak meg felizzottak a hátán. – A disznó! – kiabáltam kétségbe esve – A disznó! – Mi van vele? – nézett felém a böllér. – Elszaladt!

Mondani sem kell talán, nem hittek nekem. A kerítés sarkáról pedig jól láttam, hogy nem sok idő és a kazalnál van a szökevény. – A disznó! – nyújtott kézzel mutattam az irányt, amerre futott. – Ej, te gyerek… – lépett ki a böllér, akinek egy pillanatra szintén elállt a szava. Aztán ő is felemelt kézzel mutatott a jószág felé. – A szencsígit, tényleg szalad. A kazal. Emberek, vizet gyorsan! – kiáltotta és kirohant, át az udvarajtón. Közben még rám mordult: – Eriggy innen öcskös! – ez úgy hangzott, mintha én lettem volna az oka a jószág szökési kísérletének.

Lett nagy rohangálás, további ordítozás. Meg egy újabb szóláshasonlat: Megpörzsölte, mint Pétör a kazlat!

Kolbász

Nálunk bontáskor a hátán feküdt a néhai disznó. Két oldalát téglákkal támasztották meg és a belsőség eltávolításakor a böllér megkérdezte: – Mekkora legyen a sonka? Aztán kikanyarította, apám meg kézbe vette és a megolvadt hótól latyakos udvarban, csúszkálva egyensúlyozott vele a nagy asztalig, amire kitette a két hátsót. Majd a szalonnák kerültek ugyan oda. A furcsa, ikszlábú tákolmány eredetileg, egy méretes ácsolt deszkaajtó volt. Ám ilyenkor leemelték valahonnan és egy napra asztallá lett.

A család nőtagjai megvizsgálták a böllér munkáját – volt, hogy még kerekíteni kellett a sonkán, bordavéget kihúzni a szalonnából –, és jóváhagyásukkal estére már a sózó teknőbe került minden. Ám a legtöbb húst azonnal feldolgozták. Lesütötték vagy ledarálták kolbásznak. De csak miután a kóstolónak szántakat kiadagolták.

Az ám, a kolbász! Az a nap fénypontja, főleg egy gyereknek, aki ámulva nézi, miként bújik ki a piros kígyó az ezüstös színű, henger alakú töltőből! Aztán hogyan kunkorodik ez a kígyó nagyanyám ügyes keze alatt. No meg azt, ahogy a kiskonyha asztalán egyre szaporodnak ezek a furcsa, képzeletbeli lények! Hogy végül a szalmával bélelt, kerek vesszőkosárba csúsztassák őket... Pár nap múlva pedig a füstölő homályában hallgatagon nyújtózzanak napokon át. Aztán, egy hét múltával, papírral bélelt, nagy szatyorban hozta apám az akkor már kiegyenesedett kolbászpárokat, melyek a padlásra kerültek. Rúdon lógva, zsírcseppeket izzadtak tavasz végén, ha addig maradt belőlük.

Várakozás

Mint annyi minden, ebben a rohanó világban, így a disznóvágás lebonyolítása is megváltozott. A rokonság és a baráti kör, úri módra, a vett jószágot rögtön a henteshez viszi. Ahol ki-ki elmondja mit, hogyan csináljon a mester, akire aztán végül is ráhagyjuk az egészet! Nem lábatlankodunk, és nem okoskodunk.

Otthon múlatjuk az időt, várva a telefont, amiből megtudjuk, hogy mikor mehetünk a feldolgozottakért. Az autó kint áll az utcán, a csomagtartóban egy kiszolgált viaszos vászon asztalterítő védi a kárpitot az esetleges foltoktól.

Ha várakozás közben látogató toppan a házba és kérdi, mit csinálunk, mosolyogva mondjuk: – Éppen disznóvágásban vagyunk!

Majd a hatásszünet után gyorsan hozzá tesszük: – Semmi baj, egy jóízű beszélgetés és egy kávé igazán belefér a napba. Elvégre a disznónak már úgy is mindegy.

Látva az elképedő vendéget, még egy bátorító mosollyal is megtoldjuk a szíveslátást. Jó ez így, legalább van kivel szót váltani, mert különben hallgatnánk csak, mint kolbász a füstön!