Egyedül ült a buszmegállóban. A rozsdás, ablaktalan bodegában a pad szélére húzódva várta a buszt. Nézte piszkos félcipőjét, amely két számmal nagyobb volt, de ezt kapták, amikor valahonnan a városból elegáns nők jöttek szép kocsikkal, és dobozokat hordattak be a fiúkkal a tornaterembe. Délután aztán osztályonként felsorakoztak. Majdnem mindenki ott ácsorgott, persze Pálinkás Noémi meg Nagymihály Ari nem, nekik jómódú szüleik voltak, tán minden hónapban tudtak volna új cipőt venni a lányuknak. Neki még volt négy nagyobb testvére, és azt beszélik, anyja új hapsija is hoz a házhoz három kicsit. Megáll az ész! Múlt héten volt 13 éves, de még csak hatodikba jár, mert kicsinek, fejletlennek született. Amikor ezt meghallotta – mert a nagyanyja olyan hangosan mesélte az új szomszédnak, hogy minden szót tisztán lehetett hallani, pedig a gyümölcsfánál volt, próbálta a kevésbé férges körtéket leszedni –, megdöbbent, mert úgy értette, hogy „fejetlennek” született. Nagymamó fogatlan volt, felül és alul összesen ha négy foggal harapott, de megcsináltatni eszébe se jutott. Neki igen, úgyhogy mikor az iskolai fogászatról hazajött, rögtön el is mesélte, hogy milyen érdekes gépek vannak: csipesz, fogók, és a doktor úr kedves, biztos csinálna Mamónak fogat, hisz őt még meg is dicsérte, hogy milyen szép fehérek a fogai, biztos sokszor mossa. Hitetlenkedve állt a nagy barna félcipőjében, annyira ritkán dicsérték meg valamiért, idegenek meg sose, és a gallyacskára gondolt, amit Tata szedett kint a határban, és mindig adott neki, hogy rágcsálja. Nem volt jó az íze, kicsit kesernyés, de nem merte kiköpni, úgyhogy lehet, hogy ezért nem volt lyukas foga egy se, sőt fehéren világított barna bőréből, ha elnevette magát. Nem volt sokszor lehetősége nevetni, főleg otthon nem, de az iskolában is alig.
A konyhás nénik közül csak Etuska mosolygott rá, és mindig egy picivel több szaftot löttyintett a főzelékére. A többi néni csak unott arccal merte a levest, lökte a tálcára a süteményt, és ha valamelyik asztaltól felállt valaki, hogy a kenyeres kosárba kérjen még néhány szeletet, elhúzták a szájukat. Mintha a gyerek tehetne róla, hogy mindig éhes. Otthon már nem szoktak vacsorát kapni, örültek, hogy az iskolában még uzsonna is volt, ezzel letudták a kölykök ellátását. A hétvége meg eltelt valahogy, volt, ahol főztek, vagy csak megkenték a kenyeret zsírral. Ősszel jó volt, mert már hajnalban kimentek szőlőt szedni, meg lerázták a fáról az utolsó szem szilvát is. Tavaly a nagy lakli Misa felmászott egy diófa tetejére, ő hiába kiabált, hogy egyre vékonyabbak a gallyak, persze eltört alatta, és lezuhant. A mentőautó elég sokára jött, nem találta meg a dűlőt, morgott is a sofőr, hogy tönkrevágja a gumit ez a rongy földút. Arrébb is lódította, hogy ne legyen láb alatt, de ő nem haragudott, csak nagyon félt, hogy mi lesz Misával, mert jó gyerek volt. Nem mert érdeklődni, mert egyszer ugyan próbált belesni az udvarukba, de a bátyja rá akarta uszítani a kutyát, az apja meg rázta az öklét, és olyan szavakat kiabált, hogy rémülten rohant végig a telepen. Este sírva mondta el az anyjának, aki ránézett, még a kócos haját is kisimította a szeméből, és halkan azt mondta, hogy Misa még mindig kórházban van, lehet, hogy sokáig ott is marad. Aznap éjjel nem tudott aludni, elhatározta, hogy bemegy a kórházba, visz neki almát meg a tízóraira kapott kiflit is, de amikor odaért a város másik végében álló sokemeletes épülethez, olyan rengeteg ember meg jármű jött-ment, hogy letelt a látogatási idő. Aztán Ancika néni, az énekkarvezető azt mondta a folyosón, hogy Misát felvitték Pestre, valami rehabra. Ő meg befutott a mosdóba, úgy dobogott a szíve, mint amikor a csősz megkergette, és alig tudott kiszabadulni a nagy kérges markából, a rózsás szoknyája hátul elszakadt, a feneke is kilátszott. Még jó, hogy szürkület volt, elosonhatott háttal a kerítéseknek, anyjának meg azt mondta, hogy beleakadt egy kilógó szögbe, és akkor történt, amikor megrántotta. Aztán megvarrta apró öltésekkel a szoknyát, közben ránézett, és azt mondta, ne menjen egyedül a csőszház közelébe.
A busz nem jött, feltámadt a szél, fázni kezdett. Egy összegyűrt újságpapír repült be, pont a lába elé, lehajolt érte, jó lesz begyújtani. A címlapon nagy fekete betűkkel ott állt a cím, hogy Jog és igazság, de a többit nem tudta elolvasni, elmázolódtak a betűk. Lehet, hogy megkérdezi a konyhás Etuskától, hátha ő olvasta, hogy ugyan hol lehet megtalálni a jogot meg az igazságot.
Aztán úgy döntött, ha felnő, elmegy innen, és megkeresi, az a biztos.
