Látszólag maroknyi, tettre kész fiatalember vakmerő lázadásának volt köszönhető az 1848-as forradalom, azonban ez így pontatlan. Mindezt egy hosszú, több mint két évtizedig tartó társadalmi és politikai küzdelem előzte meg, középpontban a jobbágyfelszabadítás egyre sürgetőbb vágyával, a közteherviselés elodázhatatlanságával, a nemzeti fölemelkedés intézményeinek kialakításával, a sajtószabadsággal és a magyar nyelv helyzetének fölemelésével, hivatalossá tételével. A megvalósulni kezdő tettvágyat sikerek és kudarcok, belső viták és a bécsi udvar által szított hatalmi retorziók követték. Ezeknek az éveknek – ma úgy mondanánk, emblematikus – alakjai kezdetben irodalmáraink voltak – a teljesség igénye nélkül valók a példáim–: Katona József (a forradalomnak kellett jönnie ahhoz, hogy a Bánk bánt színpadra állítsák), Kisfaludy Károly, a magyar Moliére, Kölcsey Ferenc, a Hymnus megalkotója, aki – és ez ma már többnyire kikopott az emlékezetből – nem csupán kiváló költő volt, de elvhű politikus is, a társadalmi reformok, a nemzeti felemelkedés, a magyar nyelv felemelésének elkötelezett megyei és országgyűlési harcosa egészen a reformellenzék rendőrségi eszközökkel történt elhallgattatásáig. A másik, kissé feledésbe merült nagy arca ezeknek az időknek a nem szépíró, „csak” medveerejű, vakmerő erdélyi arisztokrata, Wesselényi Miklós báró, a pestieket mentő „árvízi hajós”, akit a Habsburg önkény 1839-ben Kossuthtal több évre börtönbe vettetett, Széchenyi István ifjúkori barátja, később pedig már Kossuth politikájának feltétlen támogatója. És persze a reformkor nemzeti felemelkedésének atyja, a kor magyar reformjainak soha ki nem fáradó, örökmozgó munkagépe, maga Széchenyi. – Ne felejtsük, épp az idén, november 3-án lesz pontosan kétszáz esztendeje, hogy az országgyűlés kerületi ülésén grófi birtokainak egyéves teljes jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására. Nem semmi! Ma vajon hány dúsgazdag polgártársunk lenne hajlandó akár harmincad ekkora áldozatra? (Illetlen a kérdés…)
Köztudomású, hogy a forradalmak szelét már jó előre érző, a haladást szenvedélyesen óhajtó, ám sok tekintetben konzervatív Széchenyi el akarta kerülni a szakítást Béccsel, de ezt végül éppen a Habsburg ármánykodás, a horvátok és a délvidéki szerbek magyarok elleni uszítása tette lehetetlenné. Ez, de legfőképp az 1848. évi európai változások okozták, hogy a nagypolitika minden rezdülésére érzékenyen reagáló Széchenyi hirtelen fordulattal félre teszi a Kossuthtal szembeni addigi ellenszenvét, pedig két héttel korábban még akár diktátori eszközökkel is meggátolta volna a változásokat, annyira félt az anarchiától és attól, hogy az udvar a magyarok ellen uszítja a nemzetiségeket. (Ördöge volt!) Márciusi fordulata után viszont ezt írja:
„Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel (...) Az én politikám biztos volt... de lassú. Kossuth egy kártyára tett mindent, és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállítni!”
Március elején Kossuth, országgyűlési feliratában, tulajdonképpen már megfogalmazta a magyar nemzet azon követeléseit, amelyek azután a márciusi ifjak nevezetes pontjaiban sokszoros erővel visszhangoztak. A közvetítő a pesti ellenzékiek és a Pozsonyban tartózkodó Kossuth Lajos között Irányi Dániel volt. Irányi Kossuth felterjesztését tizenkét pontban foglalta össze, és azt a Pilvaxban összegyűlt „központi ifjúság” petícióként kívánta „a közvélemény asztalára” tenni a 19-ei, József-napi országos vásáron, azonban azt a váratlanul kitört bécsi forradalom megelőzte, így Petőfiék sem várhattak tovább: a petícióból inkább forradalmat csináltak. Méghozzá amire Petőfi, a márciusi napok vezéralakja a forradalmi napokban írt naplója tanúsága szerint méltán volt büszke: vér nélkül. Nem rajtuk múlott, hanem Magyarország ellenségein, hogy a márciusban nemzeti egyetértésben kivívott szabadságot hónapokkal később már ádáz csatákban, vérrel áldozva, akár az életük árán is kellett védelmezniük.
