– Barátom – Tom ennyit mondott. Nem vett előtte mély lélegzetet, arckifejezéséből sem lehetett kiolvasni semmit, nem bujkált kérdés vagy a folytatás lehetősége a hangjában. Mintha csak azt mondta volna, hogy esik az eső. Fukar fickó volt, nem sokat beszélt, s amikor megszólalt, akkor is hülyeséget mondott. A bátyám volt, hát hogy a fenébe lehetne a barátom?
Ketten voltunk a szobában. Semmi említésre méltó, csak egy kis iroda, a barátaim szerint „férfibarlang”, ugyanis szegényes berendezése volt, de a minimalista stílust a romantikus elvágyódás jegyei ötvözték. Volt ugyanis a falon egy polc, melyen egy csodálatos, 30 inch magas vitorlásmodell volt felszerelve, mellette pedig néhány bakelitlemez díszelgett – countryalbumok az ötvenes évekből. Félreértés ne essék, szeretem a countryt, a falra fúrt példányok is a szeretetem jeléül kerültek oda, nem azért, mert így akarok üzenni a cowboy muzsikusoknak, hogy kussoljanak. Tényleg csípem őket.
A zenekart is ezért alapítottam. Bár igaz, hogy a countryn kívül mást is játszottunk, pontosabban más műfajokkal is ötvöztük a zenénket, de azért eldicsekedhettem az embereknek, hogy countryt tolok, anélkül hogy hazudtam volna. Ezért már megérte.
Nem értem, hogy Tom mit akart üzenni. Mint mondtam, nem vagyunk barátok. Na és testvérek? Hát, azt nem lehet megszüntetni úgy, mint a barátságot, nem igaz? Nem lehet, hogy egyik nap összeveszel a haveroddal, másnap pedig elfordulsz tőle, és soha többé nem beszélsz vele. Egyébként szerintem a a barátságot sem ilyen egyszerű megszüntetni, de ez már más lapra tartozik.
Vártam. Figyeltem Tomot, de nem reagált, pedig biztosan érezte szúrós tekintetemet. Meg sem mozdult. Ott állt a szobámban, éppen a vitorlás és Johnny Cash Country Boyja között. Már mindent értettem. Ennek a baromnak meg se kell mozdulnia ahhoz, hogy elmondja, mit akar! Nekem bezzeg tucatnyi dalt kellett megírnom hozzá, és még mindig nem érti senki, mi a görcs bajom van a világgal. Még a saját bátyám sem érti.
A világ szar. Ez ilyen egyszerű. És nem, ez nem közhely, amivel a hippik előszeretettel dobálóznak, hanem a rideg tények. Az az igazság, hogy kissé klausztrofóbiás vagyok, s az olyanok, mint én, mindenkinél előbb észreveszik, hogy mi az ábra, mert a világban élni olyan, mint egy sötét, szűk helyen a saját sikolyodra ébredni, s ekkor észreveszed, hogy valaki összekötözött. Ki van ott? – kérdezed, s egy hang nevetve megszólal: Jóbarát! Ha ezentúl havonta egy testrészedet megehetem, akkor szabadon engedlek. És te belemész az alkuba, mert egyrészt tudod, hogy egy hónap múlva már rég odakint leszel, s senkinek sem kell törlesztened, másrészt a klausztrofóbiád belülről felemészt, s csak arra tudsz gondolni, hogy tök mindegy, csak jussak ki innen. A szerzet eloldja köteleid, s te megpróbálsz kijutni a barlangból, csakhogy soha senki nem mondta, hogy ez egy valódi barlang, kijárattal meg minden. Innen nincs kiút. Ha szeretnéd, eltöltheted az időd, hogy csillapítsd kicsit a fóbiád okozta pánikodat, de csakhamar eljön a hónap vége, a törlesztés ideje...
Odaléptem az íróasztalomhoz, amely a kartámlás fotelemen és az íróasztal mögött katonásan ácsorgó székemen kívül az egyetlen bútor volt a szobában. Az asztalon volt egy kis zsebrádió. Bekapcsoltam, s vaktában elkezdtem váltogatni a frekvenciát. Valahol úgyis minket adnak...
Nem is kellett messzire tekernem, valamelyik négybetűs állomás éppen egy megcsalt férfi drámáját bömböltette. Ennek a dalnak, mely a rádióban alig több mint három percig szól, az eredetije több mint tizenegy perces. Több mint tizenegy! El tudjátok ezt képzelni? Azt hiszem, ez a legjobb dalunk. Az első években furcsa volt a saját hangomat visszahallani akár a rádióban, akár a lemezeken, de mostanra már megszoktam. Az is közrejátszott, hogy egy kicsit úgy éreztem, hogy aki az éterben magas hangon vonyít, nem is én vagyok. Vagyis nem teljesen én. Aki a túloldalon énekel, egy szabad fickó, aki elérte célját, kijutott a barlangból, s most az a küldetése, hogy ezt az örömhírt – a kijutás módját – elújságolja a többieknek is.
Csakhogy Tom azon van, hogy ez többé ne történhessen meg. Érdekes, pedig ő is a vitorlás előtt áll. Milyen különös, ugyanaz a célunk, a kivitelezésben viszont egyáltalán nem értünk egyet.
– Figyelj – szólaltam meg én is. Már nem bírtam tovább. A családban én voltam az igazi szószátyár. Ám ennél többet egyelőre én sem mondtam. És hogy a bátyámat idegesítsem, próbáltam ugyanolyan hangsúllyal kiejteni ezt az egy szót. Tom végre megmozdult. Egyenesen rám nézett, de kerülte a szemkontaktust.
– John – mondta, mint aki egy mély álomból ébredt fel. – Befejeztük – megint ugyanaz az érzelemmentes kijelentő mód. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, Tom kiviharzott a szobából. Haja és szakálla egy lépést lemaradva, zászlóként lobogott mögötte.
Nem lepődtem meg, már csak idő kérdése volt, hogy kimondja. De azt gondoltam, hogy ha nem hagyom szóhoz jutni, akkor nem kerül rá sor. Csakhogy egyszer muszáj levegőt vennem. Azt hiszem, ez a néhány év lélegzetvisszafojtás azért egész szép volt. Legalább hagyunk valamit magunk mögött. Ha a barlang kijáratát nem is tudtuk megmutatni az embereknek, legalább a villanykapcsolót volt lehetőségük megtalálni. Már az is valami, főleg ha az ember klausztrofóbiás.
John. Befejeztük. Semmi drasztikus monológ, semmi ordibálás, de még csak el sem búcsúzott. Mintha csak azt mondta volna, hogy esik az eső. Tom. Láttál te már valaha esőt?
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay.com
