Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza. Számos kültéri szobrot alkotott meg, például az adai Szarvas Gábor- vagy a szabadkai Kosztolányi-mellszobrot. 1946-ban fogott hozzá a zenészportréciklusa elkészítéséhez, amely ma is a Szabadkai Zeneiskola koncerttermében található. Számos író portréját megformázta (József Attila, Petőfi Sándor, Csáth Géza, Székely Tibor, Ady Endre, Thurzó Lajos, Jovan Jovanović Zmaj stb.).
Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, április 23-ától Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban látogatható május 16-áig. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok is szerepelnek, és azok a rajzok, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.
A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.
Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt. A szobrászat felé Oláh Sándor terelte, akinél festészetet tanult. Már 1938-ban elkészítette Makszim Gorkij mellszobrát, és ezt követően számos portrészobor került ki a keze alól.
Hangya András figurális rajztanfolyamát látogatta, majd 1952-ben elvégezte a Képzőművészeti Akadémiát.
Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária egy, fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentett meg. Dr. Ninkov K. Olga ajánlotta a figyelmünkbe, s hisszük azt, olvasóink érdeklődésére is számot tart ez az anyag. Ebből közlünk részleteket:
A nagyobb, mintegy 74 cm magas Petőfi-szobor fényképe. A szobor vállában a művész szignója és készítésének éve olvasható: Almási 973. Ez utóbbi írás van kinagyítva a második képen.
Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése
Petőfi Sándor születésének bicentenáriuma kapcsán került Almási Gábor szobrászművész 2023-ban újfent a figyelem középpontjába, ugyanis a művész sok Petőfi-szobrot hagyott az utókorra. Ezek közül két mellszobor ma is megtalálható Oromon: a nagyobb a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben, a kisebb a helyi közösség irodájában. Hogy mikor kerültek ide, már nem tudni pontosan, talán az 1970-es években.
Almási Gábor kötődése térségünkhöz azonban sokkal régebbi.
Tót származású és nemesi gyökerű nagyapja, Almási Gáspár (1852–?), aki élete végéig törte a magyar nyelvet, a XIX. század második felében, szerszámait magával hozva a Felvidékről, bognárként érkezett a vidékre. Horgosi lakhelyéről 1878-ban Martonoson megnősült, ugyanis a Martonoshoz tartozó ustorkai tanyavilágból vette feleségül Nagy Imre lányát, Nagy Annát (1857–?). Egy ideig kovácsmester sógorával, Nagy Lajossal (1855–1944) dolgozott együtt Ustorkán. Így lett belőle ustorkai (martonosi) lakos. Egy újabb megálló beiktatása után családjával Völgyesen telepedett le. Legidősebb gyermeke György 1880-ban, még Ustorkán született, akit Martonoson anyakönyveztek, a következő kettő Ludason, de a többi hat már Völgyesen látta meg a napvilágot, és feltehetően Csantavéren anyakönyvezték mind a hatot. A gyermekek születési éveit követően a család 1884 és 1890 között érkezett Völgyesre. A családfő itt is folytatta mesterségét, felesége pedig a sublót tetejéről kezdte árulni a tanyavilágban is nélkülözhetetlen portékákat: a gyufát, a sót, a mécsest, a lámpabelet stb. 1894-ben, amikor megteremtődtek rá a feltételek, az asszony, Nagy Anna nevére hivatalosan is szatócsboltot nyitottak, és mellette kocsma is nyílt az épületben. Ezek vezetéséből a századforduló környékén már György fiuk is kivette részét.
Almási Gábor szobrászművész Almási György fia volt.
Az Almásiak, a családfő származási helye után, a Tót ragadványnevet kapták, és hosszú időn át meghatározó személyiségei lettek a falunak. Egykori tulajdonuk pedig ma Völgyes művelődési háza.
Almási Gábor életének, egyebek mellett, térségünkhöz kötődő szakaszairól az 1981-ben, 70. születésnapjára megjelent Szobortalan égaljról jöttem című önéletrajzi írásában olvashatunk. (Életjel kiadó, 1981)
Írásának bevezető részében a többi között ezt olvashatjuk:
„Az ember a hajlamait, képességeit részben örökli, részben megszerzi. Anyám határtalanul szerette a szépet, apámat úgy ismerték, mint szorgalmas, törekvő embert. Az öregapám bognármester volt. Munkáiról sok dicserő szót hallottam. A nagybátyám, akinek a tanítványa is lettem, tehetséggel tervezte, faragta a bútordíszeket, ő volt az »aranykezű ember«: így emlegették. A vagyongyűjtéshez egy sem értett, hát ezt is örököltem, nem csak a munka szeretetét.”
Gyerekkorának állomásai
Tóthfaluban
Almási Gábor 1911-ben Tóthfaluban, Almási György második házasságában látta meg a napvilágot. Édesapja az idő tájt ott volt kereskedő. Édesanyja a budapesti születésű Nagy Anna lett. Almási Gábort Magyarkanizsán anyakönyvezték. Élete első évét töltötte Tóthfaluban.
Erről így ír a Szobortalan égaljról jöttem című önéletírásában:
„Tóthfalu a század első éveiben csupán néhány házból állt. Élt itt egy gazdag földbirtokos, Tóth József; épített itt egy templomot, a környék lakossága pedig az ő birtokán dolgozott. Ezen a tájon nem volt szatócsüzlet; a nép kocsin járt vásárolni Kanizsára, Zentára vagy Csantavérre. Így a kocsikázásokkal sok munkanap eltelt, ami nem fizetődött ki a földbirtokosnak.”
Tóth József, a falu földbirtokosa, az 1900-as évek első évtizedének derekára Tóthfaluban boltot nyitott, amelynek vezetését, az ebbéli tapasztalatokkal már rendelkező, és akkor házasodott Almási Györgyre bízta.
„Jól ment neki a bolt. A városból kocsin hordta a portékát: a fűszert, a festékárut, kapát-kaszát, szóval mindent, ami kellett a népnek. De a sors nemcsak jót hoz, hanem rosszat is. Pár év múlva meghalt a felesége, s maradt utána két kisgyermek. Nem is kellett nagyobb szerencsétlenség. Asszonyt kellett újra keresni. Így került az én anyám Kanizsáról Tóthfalura. Én lettem az első fia. Akkor 1911-et írtak. A bolt valóságos aranybánya volt, de rengeteg munkát követelt. Anyám mérte az árut, aztán a gyerekek, a háztartás, apámé volt a beszerzés és minden más teendő. Éjjel-nappal dolgoztak, mint két mindenes.
Anyám fiatal volt, indulatos természete mellett is jólelkű, a gazdálkodásban naiv. Apám jámbor ember volt, s nem tudta a szegényektől a hitelezést behajtani, sem a veszteségbe indult gazdálkodást kemény kézbe venni. Anyám könyörgött neki, hogy költözzenek Pestre, ott éltek a testvérei. […] Én egyéves lehettem akkor.”
(Folytatjuk)
Nyitókép: A kisebb, 24 cm magas Petőfi-szobor fényképe
