Domi hazatér

Csörög a telefonom, illetve dehogy csörög, muzsikál. Ezek az okos készülékek csak akkor csörögnek, ha arra vannak beállítva. Tehát muzsikál a telefonom, ismeretlen szám. Elegem van az ismeretlen számokból, a legtöbb adatvadász csaló, aki csak a bankszámlámat akarja mindenféle cselezéssel megszerezni. Persze a szerencsétlenek nem tudhatják, hogy az én számlámon lévő pénzemmel nem sokra mennének, de hát ez legyen az ő bajuk. Még mielőtt kinyomnám, fölvillan a kijelzőn, hogy SVÉDORSZÁG. Az agyamban meg, hogy DOMI. De hát... Domi nem lehet, hiszen tavaly november 7-én… miért választotta éppen ezt a napot, az orosz-forradalom-kaviár napját, örök talány marad. Rábökök az ujjammal a fölveszem zöld ikonjára, s halkan, gyanakodva belesuttogom, hogy igen, Dormán, mire a messzi Svédországból megszólal egy szép női hang, hogy Dormán, te vagy? Itt Tini, Domi kisebbik lánya, emlékszel rám? Hát hogyne emlékeznék, a nagyobbik Gigi, aki Domi édesanyjára, Bözsi nénire hasonlít, talán ezért kapta ő is az Erzsébet nevet, és a kisebbik Tini, aki meg Theára, az anyukájára, az egykoron Rovinjban dzsoggingoló svéd szőke angyalra hasonlít leginkább. Régen találkoztunk, egészen pontosan 1986 kora őszén, amikor a limáni toronyház tizedik emeletén fényképeztem a családot, mielőtt Domiék végleg kiköltöztek volna Svédországba. Egy híján negyven éve! Ha lezuhan a repülő, megmaradnak legalább ezek a fényképek, mondta akkor Domi. A szorongásából nem adott alább. Tudod, folytatta Tini, Domi mindig vágyott haza, nagy honvágya volt, és most elhatároztuk, hogy hazavisszük a hamvait. Elrendeztem minden papírmunkát, formaságot, mindent lefordíttattam szerbre, amit csak kellett, beadtam, s akkor mondták, hogy nem jó, cirill betűkkel kell. Kezdhettem elölről, átírattunk mindent cirill betűkre, így már elfogadták. Április 12-én helyezzük az urnát édesanyja mellé a bácsfeketehegyi temetőben. Azért hívlak Dormánnak, mert Domi hívott mindig így, amikor rólad beszélt. És képzeld, a nyáron voltam Újvidéken, nekem még mindig a legszebb város a világon. Tini tizen-egynéhány éves volt, amikor elrepültek Svédországba, és tisztán, idegen akcentus nélkül beszél magyarul, pedig egy híján negyven év múlott el azóta. És a gép mégsem zuhant le.

Budapest, Andrássy út, Írók boltja, 1995. Kint szemerkél az eső, minden szürke, nyirkos. Domi fölteszi kicsi, keskeny olvasószemüvegét, és sorra nézi a könyveket. Egyiket, másikat leemeli a polcról, belelapoz, hosszasan bele-beleolvas, de a legtöbbet visszateszi. Azért néhányat csak kiválaszt, leül az egyik asztalhoz, és olvas. Az itt készült képek tanúsága szerint hatot megvesz, kap hozzá egy műanyag zacskót, ne ázzanak el ebben a pocsék időben, viszi majd magával Svédországba. Nem tudom, ekkor mesélte-e, vagy máskor, hogy a kisvárosban, ahol él, a helyi könyvtárban rábukkant egy Pilinszky-kötetre. Attól kezdve mindennap elment a könyvtárba és a sor elejére tette Pilinszkyt. Ennyit meg kellett tennem a magyar irodalomért, mondta. Miután kijöttünk a könyvesboltból, végigsétáltunk az Andrássy úton, egészen a Deák térig. Látod, ez, amit most rajtam látsz, ami rajtam van, az mind szekundhend, a cipőmtől a kalapig, minden – mondja útközben. Csak a gatyám nem az. A többit mind viselte valaki előttem. Svédországban ez a szokás, mindenki így jár. Közben fényképezek, s most eszembe jut egy Régi fénykép: Hol volt, hol nem volt, a klottgatyámon folt, mint egy hosszú, ereszkedő tehénbőgés, Ez itt a szomszédék borja, ez meg itt a gatyám foltja, Hol volt, hol nem volt...

Domi, Domonkos István költő, író, zenész (1940–2024) búcsúztatása április 12-én, szombaton, 16 órakor lesz a bácsfeketehegyi temetőben. Domi hazatér. Végleg.