Egy portrészobrász élete

2. rész

Almási Gábor (1911–1994) vidékünk legelismertebb portrészobrásza.

Szobrai megtekinthetők a Szabadkai Városi Múzeumban a Vajdasági Magyar Képtár jelenlegi tárlatán. A művészről szóló pannókiállítás, amelynek a létrejöttét a Magyar Nemzeti Tanács támogatta, Magyarkanizsán, a Dobó Tihamér Képtárban április 23-ától május 16-áig látogatható. Ez alkalommal a pannók mellett szobrok és azok a rajzok is szerepelnek, amelyeket tavaly Bata Johanna adományozott a szabadkai múzeumnak.

A kiállítást dr. Ninkov K. Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze rendezte.

Almási Gábor 1911-ben született Tóthfaluban, majd később Völgyesen és Oromon élt.

Almási Gábor szobrászművész völgyesi, oromi és ustorkai kötődése címmel az oromi Pósa (Muhi) Mária egy, fotográfiákkal gazdagon illusztrált füzetet jelentetett meg. Ebből közlünk részleteket:

Pesten
A család 1912-ben, mindenét pénzzé téve, Tóthfaluból Pestre költözött, ahol az  édesapa egy kis zöldségüzletet nyitott.
A pesti vállalkozás azonban nem lett sikeres, ezért a családfő bútorgyári munkásként próbálta családját eltartani. Ám a munkáslét sem kecsegtetett semmi jóval, így 1914 elején visszatértek a szülőföldre.

Oromon
Nyári Tamás vasút melletti házában telepedtek le, ahol a völgyesi nagyszülők segítségével vegyesboltot nyitottak. Hamarosan kitört az első világháború, és az édesapát is hadba szólították.
„A pesti nyomortanyát 1914 februárjában hagytuk el. […] Öreganyámék segítettek rajtunk. Oromon kibéreltek számunkra egy kis üzlethelyiséget, berendezték áruval. Talán talpra is álltunk volna, de néhány hónap múlva jött a világégés. […]
Hároméves voltam, amikor apámat a frontra szólították, négy gyerek maradt itthon. A két idősebb testvérem Bogarasra került nagyszüleinkhez, én Dezső öcsémmel, aki pár hónapos volt, anyámnál maradtam, s a kis üzlet jövedelméből éltünk.” Almási György 1915-ben vagy 1916-ban eltűnt a harctéren. Az édesanya, a boltot vezetve, 1919-ig maradt két gyermekével Oromon.

 Almási Gábor Szobortalan égaljról jöttem című önéletrajzi  művében –  Életjel, 1981 – saját magáról és az oromi tartózkodásról a többi között ezt írja:
„Csendes, visszahúzódó természetű gyerek voltam. Kedvenc szórakozásom a firkálás volt. Többnyire betűket rajzoltam. Négy-öt éves lehettem akkor, amikor anyám kertet, házat, embereket rajzolt nekem a palatáblára, hogy rászoktasson a rajzolásra, de én inkább a betűknél maradtam. Újságok címsorait, nagybetűit rajzoltam hol palatáblára, hol irkalapokra, tintával. Nyilván, a tintával való rajzolást felnőtt dolognak tartottam, mert anyám mindig tintával irt, és én bámultam a cikornyás, szép, kalligrafikus betűit. Makacsul, kitartóan én is követeltem a tintát, de azt mindig az asztalterítő bánta meg, amit az elmaradhatatlan verés követett.”
„Egy szép napon anyám hozott a városból egy ábécéskönyvet. A mesebeli kiskondás se örült jobban a királyleánynak, mint én az első könyvemnek. Meg a képek is magyarázták a betűket. Az A betűnél ott találtam az almát, a J betűnél a János jajgatott. De már nagy részét úgyis ismertem, mert rajzolás közben mindig gyötörtem anyámat, hogy »ez milyen bötű«. Ettől kezdve a mama engem mindennap befogott, az ölébe vette az ábécéskönyvet, odahívott, és elkezdődött a tanulás robotja […]”
„A nagyobb gyerekek már jártak iskolába, nekem viszont nagyon lassan telt az idő. Abban az időben egészen más volt az élményvilágunk, mint a mai gyerekeké. Még csak a század elején, a tízes években voltunk. Rádió, tévé, villanyvilágítás, hűtőszekrény és más villamosított eszközök még nagyon távol voltak a petróleumlámpásos világtól. Autók helyett fogatok jártak, az üzemanyag zab volt és kukorica. Lármás motorkerékpárok helyett paripák nyerítettek a hátukon rátarti legényekkel. Nem a gépkocsik benzingőze rontotta a levegőt, hanem a szekerek keverték fel a port.
A ház, amelyben laktunk – később Nyáry Tamás-féle vendéglőnek nevezték – egészen közel volt a vasúthoz. Első élményeim közé tartoztak a gőzmozdonyok. A nép vasbikának, kávédarálónak nevezte őket. Kis masinák voltak ezek, hosszú kéménnyel, amely nagy dohogással ontotta a füstöt. Naponta öt-hat szerelvény ment el, többnyire tehervagonokkal; némelyike tömve katonákkal, akik énekeltek vagy szomorkodtak: vitte őket a fekete vonat a bizonytalanság felé. Gépkocsit alig egyszer-kétszer hallottunk, mert mire a nép kirohant az út menti házakból, már csak egy nagy porfelhő volt látható. Repülőgépet is láttunk egyet a háború alatt – ámulva nézte mindenki az eget. Nem úgy zúgott, mint a maiak, hanem valami kerepelő hangja volt, hasonló, mint a szomszédok nagyrostájának, amikor a babot szelelték. […] Nyaranként a cséplőgép kivontatása volt a legnagyobb esemény a határban. Ott zajlott az egész gyereksereg a zakatoló masina körül, az elhaladó fogatos kocsisok nagy mérgére. Még bosszankodtak is a bakon szorongatva az ostornyelet:
– Hunnan a fenébül ennyi gyerök, mikor majd mindönki oda van a háborúban… Anyátok vágott vóna agyon.”
Oromi tartózkodásuk idején az édesanya gyerekeit télen szobafogságban tartotta. Ha elment otthonról, bezárta őket. Nemcsak akkor, amikor a városba ment áruért, hanem akkor is, amikor a szomszédba ment beszélgetni. A kisfiú a szomszédolás ideje alatt többször is kitörte az ablaküveg fiókját, hogy kijusson a szobából, és hazahívja édesanyját. Ezért rendszeresen verést kapott.
„A nyarakat szerettem, de a teleket nem. Télen mindig szobafogságra voltunk kényszerítve.  Anyám túlságosan félt, hogy valami bajunk esik, és a tanyavilágban nem volt orvos… [. . .] A mama időnként fuvarost fogadott. Az öreg Zsámbokit kérte meg, hogy kocsizzon be a városba portékáért. Így, akár tél volt, akár nyár, mi ilyenkor szobafogságra voltunk ítélve: a gyerekeket be kellett zárni, mert közel volt a vasút, nehogy valami baj érjen bennünket.”

Az iskolát, amit nagyon várt, Oromon kezdte 1917-ben. A tanítónőt már ismerte, mert gyakran megfordult üzletükben. Mivel akkorra tudott írni és olvasni, a másodikosok közé ültette az osztatlan tagozatú osztályban.

(Folytatjuk)