Az asszony kortalannak tűnt, sima volt az arca, fekete szeme alatt húzódott csak meg egy kis árnyék. Kendője alól barna fürtök kunkorodtak, a bal fülében ezüst karika. Térd alá érő szoknyája is rózsás volt, mint a kendő, csak kopottabb, többet mosott. Izmos lábán barna szandál. Nagy, repedezett táskája félrehúzta keskeny vállát. Az állomásról jött, ami valami városrendezési baklövés miatt mindentől messze volt, a központtól meg aztán tényleg. A laktanyától is, de mióta megszűnt a katonaság, ez már nem számított. Volt ugyan buszjárat kétszer is, de még az őslakosok se tudták pontosan megmondani, mikor ér be, mert a szomszéd városkából jött, és azon a 15 kilométeren annyi minden történhetett, hogy késett akár fél órát is. Két hete vagy ötven birkát akartak áthajtani egyik oldalról a másikra, kevés sikerrel, a végén már az utasok közül leszálltak a diákok és kipirult arccal hujjogatva terelték a megriadt jószágokat. – Jó buli volt – mesélték az ügyeletes tanárnőnek, hogy miért csak a 2. óra végére értek be. Néha baleset is előfordult, akkor a rendőrök irányították a forgalmat. A múltkori vihar meg három fát is kidöntött, a tűzoltók komótosan felaprították, már többet kellett fát vágniuk, mint tüzet oltani, de persze nem bánták. A tűz mindig valami ocsmányságot hagyott maga után. Kerti bácsi, aki néha belátogatott régi munkahelyére, sokszor elmesélte, hogy vagy negyven éve egy szerelmespár feküdt a hamu alatt, egymás kezét fogva, kezükön csillogott a jegygyűrű.
Négy vonat állt meg az állomáson délelőttönként, szóval aki bírta a gyaloglást, dehogy toporgott a táblánál metsző szélben vagy agyrohasztó hőségben, inkább elindult, az első utcácska sarkán kopott nyíl alatt a hivalkodó „centrum” felirat mutatta, hol van a főtér. Volt, aki rokonlátogatásra jött, más orvoshoz vagy az újonnan megnyílt turkálóba. Az idősek a temetőbe is kimentek, virágot vittek, mert bár már régen elköltöztek, de a tisztesség az tisztesség.
Hétvégén meg ott volt a piac, ami lassan átment vásárba, mert több volt a ruha, cipő, kicsit hiányos étkészlet, régi könyv a leterített ponyvákon meg az ide-oda nyakló kis asztalokon, mint a csarnokban a paprika, paradicsom meg idénygyümölcs. A túrónak, sajtnak, kolbásznak, szalonnának, házi savanyúságnak, befőttnek és lekvárnak volt keletje. A kovászos cipót árusító Marci bácsi aránylag hamar végzett, aztán leült a piaci ivó elé, nézte az embereket, egy-egy ismerőssel beszédbe elegyedett, és megivott két kisfröccsöt. Várta a vejét, aki percre pontosan érkezett, és dudált kint az utcán, mire az öreg komótosan felállt, és kibicegett a kis teherautóig, táskájában a bevétellel. A nyáron fülledt-meleg, télen jégverem hidegségű csarnokban is lassan pakolni kezdtek, néhány későn jövő sietős asszonyka még jól is járt, olcsóbban kapta meg a kicsit fonnyadó salátát, puhulni kezdő almát.
A rózsás kendős asszony is megérkezett, előbb leült egy üres ládára, kipirult arcát törölgette. Aztán gondosan szemügyre vette a látásból ismert arcokat, némely ismeretlenre fürkésző pillantást vetett, mintha keresne valakit. A tanyáról kerékpárral bejövő, kopasztott tyúkot árusító fiatal asszonyka riadtan nézett rá, aztán a megmaradt utolsót szinte féláron tukmálta rá a szemközt árusító zöldségesre, aki vigyorogva örült az olcsó, sárga húsú csirkének. A virágos nyugodtan üldögélt a horgászszékén, egy régi képes újságot lapozgatott, minden csokor 200 Ft, hirdette a felirat, és egy üres befőttesüveghez volt támasztva, oda kellett bedobni az összeget. A szavatossági időt épp csak átlépő csokoládék gyorsan elkeltek, a kerekesszékes fiatal férfi a megbízható ismerősöknek egy-két doboz cigarettát is eladott, aztán nagyobb kerülővel ment ki a csarnokból, nem akart közelebb kerülni az asszonyhoz, aki letette a kendőjét, göndör barna haja csatakos volt az izzadtságtól.
Már megjöttek a közmunkások is, akik két nagy szemeteskukát gurítottak maguk előtt, vígan pöfékeltek, a sovány, bajuszos vezetőjük kiosztotta a munkát, bár mindenki tudta, hol kell a söprést kezdeni, de rendnek muszáj lenni, meg így olyan hivatalosnak tűnt.
– Köztisztasági munkát végzek – dicsekedett a mindig vigyorgó Petya esténként a kocsmában, de meg nem ivott volna egy korty alkoholt se, akárhogy kínálták. Apja úgy halt meg, hogy részegen belefordult a lovaskocsival a folyóba, mellette ült a kisfia is, de őt még időben kihúzták, ő volt Petya.
Az asszony nem szólt a takarítókhoz se, pedig az egyik új ember még cigarettával is kínálta, de erre csak a fejét rázta. – Nem szól ez senkihez – mondta a csoport végén kullogó kövér asszony, akinek a nagy meleg ellenére is melegítő feszült vaskos combján.
– Úgy lehet, hogy jósnő – suttogta a fiatal Mili, aki anyja helyett jött dolgozni, ami persze szabálytalan, de szükségszerű bizonyos esetekben.
– Csitt – riadt meg a mackónadrágos, és levette a fölsőt, karján mérges indák futottak körbe, drága volt, de megérte, dicsekedett mindenkinek a tetoválásával.
Mili meg, hogy bizonyítson ennek a sok ijedt felnőttnek, akik a maguk negyven-ötven évével kövületnek tűntek a szemében, bátran odalépett az ismeretlen asszonyhoz.
– Jó napot kívánok – mondta hangosan, de nem kapott rá választ. Aztán az idegen ránézett, hosszan, amitől hirtelen hideg lett körülötte a levegő, és halkan azt mondta:
– Téged kerestelek, olyan vagy, mint fiatalkori önmagam, járd a magad útját, menj el a városból, tanulj, és vigyázz magadra!
Kicsit görnyedten felállt, megsimította Mili haját, és mire a csoport visszanézett, már nem látták sehol.
A lány zavartan állt, magára hagyatva, a szavak még sokáig ott bukdácsoltak a poros levegőben.
Az asszonyt sose látták többet.
Nyitókép: Virágh László: Vásárban
