Rókica

Az eléggé szegényes kerület lepusztult utcájában egy szépnek alig mondható napon, zuhogó havas esőben kis autó állt meg a kiadó pincehelyiség előtt, ahova négy csorba lépcső vezetett le. Három kis ablakán, a középső zöldre mázolva, bentről és lentről csak az utcán menők lába látszik. Rókicát nem érdekelte, hogy mindenki azt mondta, megbolondult, eleve halálra ítélt ötlet ez minden szakmai és emberi szempontból, ilyenkor kedvesen elmosolyodott. Apja, aki már régen nyugdíjba ment, és egész életében gyárigazgató volt, nagyot sóhajtott, majd kicsit gúnyosan elmondta a véleményét. Tette ezt annak ellenére, hogy a lány nem kérdezte, sőt pénzt sem kért.
Az indokok között persze ott volt a nyilvánvaló igazság, hogy napról napra zárnak be a vendéglők, egyébről se szólnak az ilyen hírek, mint hogy régi, patinás vendéglátóhelyek, szállók, cukrászdák, falatozók ajtajára kerül lakat. Ponyvával letakarják a terasz bútorait, ez azt sejteti, hogy valamikor még hangos lesz a vendégek zsivajától, pincérek és pincérnők megrakott tálcákkal siklanak az asztalok között, de a szakértők már keresztet vetettek az egészre. Voltak azért pozitív példák is, sörözők, borozók, kisvárosi kerthelyiségek, útszéli megállók, piaci étkezdék, falodák még egy kicsit tovább üzemeltek, talán az aránylag elfogadható árak, talán a hagyomány vagy a forgalmas, jó hely miatt. Mert ugye egy útszéli bódénál, ahol messziről lehet látni, hogy mosdó is van, és hosszú a hely, ahol meg lehet állni, a kamionosok persze hogy lefékeznek. Ahol jó a kávé, a szendvics férfigyomortöltő nagyságú, a kiszolgáló mosolygós, duci, jó harmincas, aki még a pikánsabb vicceken is nevet – nyert ügy. Valahogy szájról szájra terjed a hír, mint ahogy a sarki kisvendéglő bablevese és túrós tésztája is bevonzza még a kisnyugdíjasokat is, és ahol nem nézik ki a fröccs mellett kvaterkázó öregeket sem, oda egyre többen bemennek. Olyan ez, mint a fagylaltos, aki mindig tíz forinttal olcsóbb, és legalább ennyi százalékkal jobb fagyit árul, és nem spórol, sőt a vágyakozó pillantású gyerekek gombócára falatka tejszínhabot is pöttyint, grátisz. Naná, hogy hosszú sor áll, türelmesen várva a jeges csemegére, pedig a választék fele az elegáns belvárosinál, ahol hideg kimértséggel pont annyit mérnek, amennyi kiírva látszik: négy deka kézműves, több százért.
Rókica jó helyre született, gazdag famíliába, amelyben kötelező volt minimum két nyelv anyanyelvi szintű elsajátítása, zongorára íratták, lába le se ért, egyedül azt élvezte, hogy forogni is lehetett a székkel, persze hogy Malvin néni, aki régen híres volt, Milánóban is fellépett, szólt a szülőknek, hogy ne jöjjön többet a lányka, felesleges. Anya sírt, elmázolta a szemfestéket – pedig drága francia, könnyálló, így hirdették –, mert már képzeletben ott látta lányát a világot jelentő deszkákon, ahol mélyen kivágott hátú fekete bársonyruhában lágyan hajol a hatalmas zongora billentyűi fölé. Vörös haján szikrázik a ráirányított reflektor, berregnek a kamerák. Vörös haj! Ez is érthetetlen volt a családban, amelyben mindenki normálisan szőke vagy barna volt. A becenevet a szomszéd utcában lakó fiútól kapta, ahol hat gyerek élt, az anya mégis mindig ráért arra, hogy beálljon a fiúkkal focizni, két napra főzött egyszerű ételeket, és a kislányát varrni tanította. A ritkán előforduló rossz jegyeket meg a beírásokat mosolyogva írta alá, aztán leült a hokedlire, és elmagyarázta, amit nem értettek, így a javító feleléskor majdnem mindig négyest-ötöst kaptak. Amikor véletlenül megismerte a családot, Lujó, a legidősebb fiú ezeket egyszuszra mondta el a kapuban ácsorgó, szépen felöltöztetett ismeretlen kislánynak, akinek olyan gyönyörű vörös volt a haja, mint a rókának. Az udvaron egész délután játszottak, tiszta kosz lett a ruhája, a lekváros kenyértől maszatos az arca, és a szülők meg a szomszéd házban lakó nyugdíjas mérnök már bejárta kiáltozva a környéket, úgy kereste. Mire végre meglelték, apja lemondóan nézett körül a foghíjas kerítésen, a levert vakolatú házon, kézen fogva vonszolta hazáig tiltakozó egy szem lányát az emeletes villáig. Ez a kép sokáig kísértette felnőttként is. Mert kirítt minden téren a tisztes famíliából. Lujóéknál később is gyakran megjelent, előbb mint játszópajtás, később mint segítő, segített befőzni, kifestette a konyhát. Tanította a két kisebbet angolra. Úgy érezte, otthon van.


Vendéglátóipari szakközépbe ment az elit gimnázium helyett, és amikor elvégezte, három évre kiköltözött London mellé egy kisvárosba, ahol mosogatott, szendvicset készített, megtanulta a pudingkészítés fortélyát, és spórolt.
Egyszer jött haza, az első karácsonyon, de a szülei meg a népes rokonság úgy nézett rá, mint egy csodabogárra. Lujóéknál töltött el két napot, mindenki kíváncsi volt, mit tanult meg kint, hogy él.
Gyorsan elröpült az idő, amikor végre megérkezett, fejben már mindent kiszámolt.
Nem egy lepusztult pincét látott, hanem azt, hogy valósulnak meg szépen a tervei, lépésről lépésre.
A téglafalat szépen megszabadítja a rondán felrakott vakolástól, valódi fából készült kármentő lesz a pult fölött, szerdánként élő zene feltörekvő fiatal zenészekkel, irodalmi felolvasások pénteken, kedves kiszolgálás, megfizethető árak. Majd, fokozatosan.
Kintről kiabálták a nevét, és lassan megtelt az első helyiség, Lujó állt elöl, hátul a testvérei és a barátok. Mindenkinél volt valami, vödör, kalapács, seprű. Egy régi barátnő papírba csomagolt cégért hozott, amire gyönyörű róka volt festve, alatt egyszerű betűkkel: Rókica korcsmája.
Ennek már négy éve, nyitotta ki a gyönyörű tölgyfaajtót. Mindig ő érkezett elsőnek, utána jött az áruszállítókkal együtt Lujó, majd Barbi és Reni, a két pincérnő. Napsütéses időben a járdára két kis asztal került karfás székkel, itt itták meg tejeskávéjukat kaláccsal a nyugdíjas bácsik, s átlapozták a napilapokat is.
Apja ennyi idő után se értette meg, miért nem ment tönkre, s amikor elhaladt lassan a kocsma előtt a legújabb kocsijával, csak azt látta, hogy a Rókica előtt sor áll, hogy bemehessenek.
Illetve le, a pincébe.