A hídon állt, s már annyira fázott, hogy nem is érezte a hideget. A szél északról fújt, a felhők egészen alacsonyan szálltak. Madarak vijjogtak, le-lecsaptak a piskosszürke hullámokra. Mindenre figyelt, közben két kézzel szorította a korlátot. Az ujjai rádermedtek a rozsdás vasra, alig tudta egyenként lefeszegetni. Kesztyűje nem volt, a ruhája is olyan kis ványadt, agyonmosott. Egy kézzel kötött kardigánt adtak neki, meg az iratait és egy borítékban pénzt, nem számolta meg. Tudta, hogy döntenie kell minél hamarabb, már két vonat is elsuhant mögötte, az egyik hosszan tülkölt, agyáig hatolt a sivító hang. Nem mert lenézni a vízre, a sínpárra se, úgy araszolt végig a gátig, mint egy hernyó. A cipő vékony talpán át érezte a kavicsokat, kicsit megnyugodott, maga mögött hagyta a hidat.
Kora délelőtt volt, amikor leszállt az állomáson, sokáig le-föl sétált, amíg sikerült kéz alatt megvenni az olcsó, használt mobilt. Egy számot mentett el, ahogy Ilka elmagyarázta, utána összegyűrte a papírt és apró darabokra tépte, úgy dobta be a szemetesbe.
Fáradt volt, éhes is, egész nap bolyongott városban, ehetett volna valamit, de nem mert bemenni sehova. Néha megszédült, amikor megérezte a büfékből kiáramló égett olaj szagát.
A pénzét három helyre rakta, zsebbe meg a melltartójába. Szemkontaktust nem vett fel senkivel, abból csak baj lehet, ezt bent rögtön megtanulta. Meg még mennyi mindent!
Kis mellékutca végén rálelt az eldugott kis parkra, már reménykedett, hogy megpihenhet.
Két hinta, libikóka, homokozó, ennyi volt a játszótér. Gyereket nem látott, ilyen hidegben ki is jönne ide? Sehova nem lehetett leülni, egy csálén álló szemetes mellett ácsorgott sokáig. Öreg házaspár egymásba kapaszkodva ment át a kitaposott ösvényen néhány csenevész fa között, a férfi botjával megfenyegette, erre majdnem elbőgte magát. Mióta kijött, sokkal érzékenyebb, mint bent. Ott nem lehetett, ott tényleg vérrel fizetett a gyenge a könnyekért. Nem akart tovább maradni, nyugodtabb helyre akart eljutni. Tovább ment, egyre hűvösebb lett, pedig itt a házak még fel is fogták a nagyját.
Talán a kiserdőben menedéket talál – jutott eszébe. Arra emlékezett, hogy sokat jártak oda. Volt egy pad, ezen sokat nevettek, hogy miért épp oda rakták le, távol mindentől, még turistaút se vezetett arra. Biztos elszámolták, felesleges lett a kijelölt helyeken, vissza már nem akarták vinni, hát úgy gondolták, jó lesz ide. Az ülőkére tették a magnót, hangosan szólt, Géza hozta, az apja vette neki, művezető volt a gyárban, ahol az ő anyja a szalagnál melózott. Néha táncoltak is, ő csak úgy magában forgott, meg dúdolta a slágereket, egynek sem emlékezett a szövegére. Megfájdult a lába mire kiért az erdőbe. A bal cipője sarka minden lépésnél nyaklott egyet. Nem is emlékezett rá, hogy ilyen ócska volt, meg a ruhájára se, az lógott rajta, mintha vállfára akasztották volna.
Amikor szóltak neki, hogy két nap és mehet, rosszul lett a szívével. Persze nem szólt, még az kellett volna, hogy bevigyék a kórházba, azzal is meghosszabbodott volna a büntetése. Nem számolta soha, mennyi lehet még hátra, az idő hol vánszorgott, hol suhant, de őt nem érdekelte.
Jó nagyok lettek a fák meg a bokrok, nézett körül csodálkozva, de a padot könnyen megtalálta. Megállt, nekitámaszkodott egy fenyőnek, gyantaillatú lett a tenyere. Mint karácsonykor, ez jutott eszébe.
Bent is megtartották a szentestét, 120 nő ült egyszerre a nagyteremben, meghallgatták a műsort, volt szavalat, plafonig ért a fa, nagy sárga gömbök lógtak rajta. Alatta a betlehemi jászol, pólyában a kis Jézuska, elfordította a fejét. Az ünnepi vacsorát odaadta Ilkának, az hálásan tömte magába, ő meg a kezét nézte, ahogy fekszik az ölében, haszontalanul. A felügyelő kétszer is elsétált mögöttük, de nem szólt semmit. Aznap éjjel csak feküdt a hátán, próbált lassan lélegezni, nem mozdult, hallgatta a zajokat. Már tudta, ki horkol, ki sír, ki dobálja magát fél éjszaka. Kitapasztalta gyorsan, pedig ahogy mentek az évek, cserélődtek a zárkatársak is.
Az első év nem volt nehéz, úgy érezte magát, mintha valami mély, víz alatti mederben lenne.
Messziről jutottak el hozzá a hangok, a szagok, mint egy robot, úgy mozgott.
Tette, amit mondtak neki, lehajtott fejjel csuszatolta a folyosót, szó nélkül tűrte, ha hátrább lökték ebédnél a sorban, sétánál fel se nézett az égre. Nem mesélt magáról, nem kérdezett senkit.
Nem nézte meg a fényképeket, amikor Cila ezért megütötte, bedagadt szemét arra fogta, hogy hirtelen kapta fel a fejét, és belevágta a csapba. Cila meg mosolygott, szép arcú nő lett volna, de a fogát kiverte a férje, akit aztán egy átmulatott éjszaka után vasvillával agyonszúrt. Ezt sokszor elmesélte, cifrázta, a végén már olyan volt a történet, mint egy színes-szélesvásznú amerikai akciófilm, aminek persze ő volt a hősnője. Hetekig gyűjtögethette a gyógyszereket, aztán egy hajnalban nem ébredt fel. Kikérdeztek mindenkit, akkor épp 12 nő volt együtt, Cila volt a tizenharmadik. Hordágyon, szürke pokróccal letakarva vitték el. Ő találta meg az ágy alatt a fotót, egy bajuszos férfi mellett állt, kettőjük között egy maszatos arcú kislány, fagylalttal a kezében. Leadta a fényképet az ügyeletes nevelőtisztnek. Cila halála után megszigorították a gyógyszerek adagolását, ellenőrizték, hogy beveszi-e mindenki. Neki kettő volt, egy kis kerek fehér meg olyan hosszúkás lila, a nevüket nem jegyezte meg. A szívére kapta, valami baj volt vele, egyszer műszerrel is nézték. Nem jó ritmusra vert, valahogy így magyarázták, de nem is figyelt rá, ez még akkor volt, az elején. Akkoriban azt se nagyon tudta, hol van.
Mikor a tárgyaláson megkérdezték, hogy bűnösnek érzi-e magát, bólintott, de a bírónő rászólt, hogy hangosan feleljen, erre ő mondta, hogy igen. Mit mondhatott volna? A húga rábízta a gyereket, de ő figyelmetlen volt, nem is tudja, hogy szökött ki, mert közben főzött, zörgött az ócska mosógép, a tévében mesefilm ment, a kicsi azt nézte. Csak percekre ugrott ki a sarki kisboltba, kenyéréért, senkivel szót se váltott. Ezt többen is elmondták a tárgyaláson. Mire hazaért, nem volt a lányka a szobában, meg sehol se lelte. Nem mert rágondolni azóta se, mert akkor biztos, hogy megbolondul. Valami amnéziát emlegetett az a helyes barna kontyos nő, aki beszélgetett vele többször is. Képeket adott a kezébe, hogy mi jut róla eszébe, meg be kellett fejeznie egy elkezdett mondatot. Nem ment ez neki, iskolába se szeretett járni, ott is mindig ilyesmivel zargatták, hogy mi lehetett a vége a történetnek, meg mit akart kifejezni a költő a versével. Hamar abbahagyta a tanulást, otthon mindig volt munka, meg napszámot vállalt, mikor mit kellett csinálni. Nem voltak álmai, nem vágyott semmire – ezt mondta a doktornőnek is, aki csóválta a fejét, és valamit feljegyzett a kartonjára.
A családból egyedül az anyja jött be hozzá, egyszer. Nézték egymást. Ő lesütötte a szemét, nem akarta látni, hogy megöregedett, kivörösödött, puffadt szeme álmatlan éjszakákról árulkodott. Amikor letelt az idő, felálltak, s akkor anyja azt mondta, a húga megátkozta, s ha valaha kiszabadul, ne jöjjön haza, mert neki már nincs hova jönnie. Állt és nézett utána, csak hajlott hátát látta, mikor szóltak, hogy menjen vissza a körletbe.
Sosem kapott se csomagot, se levelet.
Ketten voltak, akik kezdetektől együtt ültek, a többiek jöttek-mentek, volt, akit elvittek máshova, vagy fegyelmit kapott és szigorítottat, esetleg szabadult vagy meghalt. – Persze valamilyen módon a halál is szabadság – ezt mondta Ilka. Amikor valaki kiment, elbúcsúztak tőle. Ő nem üzent semmit, és ha új lány érkezett, nem firtatta, hozott-e be valamit a kinti világból.
A varrodában dolgoztak, szerette a finom anyagot, ami átment a keze alatt. Néha eszébe jutott, hogy aki hordja a szép kékselyem inget, ugyan tudja-e, milyen kezek varrták? Jó lett volna megkérdezni, de nem merte. Ilka ült előtte, néhány hónapig egy sovány, pattanásos arcú hallgatag nő mögötte, aztán egy kövér nő került a helyére, az mindig dúdolt valami monoton dallamot, altatót. Néhány nap alatt megfájdult a feje, fekete karikák táncoltak a szeme előtt, akkor az egyszer kért kihallgatást, pedig félt nagyon az igazgatónőtől. Nem sokat látta, de mégis, milyen nő lehet az, aki ilyen munkát vállal? Aztán az irodában halkan elmondta, hogy szeretne elkerülni a szalagról valahova máshova, beletanul ő minden varrással kapcsolatos munkába, de megőrjíti az altató. Látta a személyi lapját, ott volt az asztal közepén, kis vékonyka dosszié.
– Rendben. Ennyit mondott a börtönigazgató, és másnap már a nagyterem másik oldalán ült.
Nem volt vele soha semmi baj, fegyelmit vagy megróvást sose kapott. Kelt, feküdt, dolgozott, mintarab volt.
Mikor megdicsérték, forgott vele a világ. Neki sose mondta még senki, hogy jól van, jól csináltad, ügyes vagy, rendes, fegyelmezett, megbízható, semmi ilyesmit.
Börtönbe kellett kerülnie, hogy ezt megérje.
Ült a padon, hallgatta, ahogy a szél suhan a gallyak között. A levelek még kapaszkodtak, a zöldek bírták, de a sárgák meg vörösek lassan lehullottak. Így van ez, bólintott csak úgy maga elé. Az erősek tovább bírják, de nem biztos, hogy jobb nekik. Ő kibírt mindent, de most, hogy szabad, mit kezdjen magával? Szorongatta a telefont. Reszketett a keze, elszorult a szíve is, amikor a lezárt billentyűzetet megnyitotta. Ilkát hívta, két hónappal előtte szabadult, szent esküvéssel ígérte, hogy segíteni fog neki a kinti életben, mint ahogy ő védte bent. Egy géphang annyit mondott: – A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Ezt kétszer meghallgatta, legalább emberi hang, még ha olyan monoton is, de mintha hozzá szólna. Nem kapcsolható? Annak ezernyi oka van. Lecserélte, elvesztette, eladta, ellopták tőle, a férje nem engedi, hogy bárkivel kapcsolatba lépjen. Ráhajtotta a fejét a térdére, mélyeket lélegzett. Aztán lassan elindult, felment a vasúti hídra. Egy pillanatig töprengett, aztán jó messzire belehajította a vízbe a telefont, nem hallotta a csobbanást.
Összehúzta keskeny vállán a kardigánt.
Messziről hallotta, ahogy fütyül a vonat.
