Reggelente szerette nézni a kertet. Kicsit elvadult, de neki így tetszett. Mindkét szomszédja a tavasz elmúltával fűnyírózott hétvégén, felváltva vagy kánonban, egészen késő őszig.
– A gyepem még az angol királynő is megsüvegelné – mutatta büszkén Boldizsár, ő meg rábólintott, s lelki szemei előtt megjelent Erzsébet, amint megemeli valamelyik tündökletes kalapját egy peremkerületi füves terület előtt. Mikor eszébe jutott, mindig elnevette magát. Persze most kopár a kertje, az öreg almafa legfelső gallyán egy pici összeaszott alma birkózik a széllel. Az orgonabokor alján tavasszal hóvirág, ibolya, majd gyöngyvirág nyílik. Alig várta. Egyedül élt, és amikor az unokahúga rákérdezett, nincs-e kedve hozzájuk költözni, riadtan tiltakozott. Persze megsértődött Sárika, aki amúgy kedves volt, csak épp hiányzott belőle az a fiatalokra jellemző lazaság. Mindig lehetett tudni, mit akar, mit fog mondani, még az ajándékai is unalmasak voltak. Szerette őt, rokon, meg hűséges is, de azért ez nem elég. Megborzongott, ha belegondolt, hogy ott kellene vele meg a tejbetök férjével együtt élni. Gyerekük még nincs. Mit csinálna ő ott egész nap? Itt meg a megszokott helyen egy nap egy pillanatnak tűnt. Reggeli után kiment sétálni, ha kedve támadt, akár esőben is. Megetette Kavicsot, a kóbor macskát. Néha naponta a lépcsőfeljárón találta, aztán hónapokra eltűnt. Délelőtt boltba ment, utált ugyan vásárolni, de erőt vett magán. Aztán egyszerű egytálételt főzött ebédre, vagy bement a busszal a központba, és evett valami kínait. Nyáron fagyizott, leült egy padra, nézte a sétálókat. Amikor olyan gyereket látott, akit az anyja vonszolt, alig bírta megállni, hogy oda ne menjen. Múltkor a nagyáruházban egy kikent-kifent nő megütötte a sírdogáló kislányát, pedig szegényke csak pisilni akart bemenni a mosdóba, de ezzel megzavarta a mobilozó asszonykát. Na, akkor felállt, és odasziszegte, hogyha ez előfordul még egyszer, megnézheti magát. Aztán bevitte a kislányt a mellékhelyiségbe, az arcocskáját is megmosta, megfésülte szöszke haját. – Te tündér vagy? – kérdezte a lányka, ő meg elnevette magát. – Öreg lennék én már tündérnek – mondta, és kézen fogva kivezette a folyosóra. A nő ott állt, kicsit elveszetten, ahol hagyták. Nem reménytelen – gondolta akkor, mert a halk köszönöm után átölelte a gyermekét, és mentek a tömeggel együtt a kijárat felé. A december hosszú és sötét hónap, vidéken, ahol felnőtt, tényleg annak tűnt. Milyen régen elköltözött onnan! Apja a város második embere volt, a családot mindenki ismerte. Amikor anyuka váratlanul elment, és nem hagyott maga után csak egy rövid levelet, apuka napokig ivott az otthoni irodában. Aztán kijött, rendbe hozta magát, elment a borbélyhoz is, vasalt cipője hangosan kopogott a járdán. Mindenki tisztelettel köszönt neki, de ő látta a kaján pillantásokat. Anyuka szép volt, és sokkal fiatalabb, mint ahogy illett. Amikor egy hetet a Tátrában töltött, hogy erősítse a tüdejét, ott történhetett valami. Amikor haza jött, alig figyelt, elábrándozott, gyakran odaült a 3 pedálos, páncéltőkés pianínóhoz, amit a szüleitől kapott nászajándékba. Sose hallott sanzonokat játszott, meg vidám polkát, semmi komolyat, mint régen. Neki roppant tetszett, és fellángoló szorgalommal veselkedett neki a zongoraóráknak, nem bánta az unalmas-egyforma gyakorlásokat se, mert magában eldöntötte, hogy bárzongorista lesz, és pajzán kis kuplékat fog játszani. Szép fiatal lányok és elegáns férfiak ülnek az asztaloknál, s néha titokban csókot váltanak. Ilyenkor már a gondolatra is elpirult. Aztán a szülei elváltak, ő maradt az apjával, meg egy öreg rokonnal, és ahogy leérettségizett, elment a fővárosba, ahol nem ismerte senki. Egy bankba került, elvégezte a könyvelő tanfolyamot. Apja minden hónapban küldött neki pénzt, de nem írt semmit. Megvette neki ezt a házat is, kétszobás kocka, akkor ez volt a divat. Az ügyvédi iroda intézett mindent. Aztán az egyik születésnapján megjelent egy ponyvás teherautó, s levették róla a pianínót. A nagyszoba sarkába rakatta, reszketett a keze, ahogy borravalót adott. Aznap este sokáig ült a sötétben, nézte a hangszert, látta előtte az anyját, ahogy hosszú haja beborítja a vállát. Szinte hallotta a hangját, ahogy kacagva mondja: – Mint a zongora. Úgy szól, mint az a nagy hangszer, csak ez kisebb.
Sose játszott rajta azóta se. Lehet, hogy most elkezdi.
– Új év, új élet – nevetett, és leütötte az első hangot.
