Húsvét előtt megkaptuk a második védőoltást is. Örömet generált csöndes tanyánk ünnepváró hangulatában és lelkünkben is. Bizakodunk immár, talán nem kap el bennünket a jeges szorítás. Ha mégis pórul járnánk, könnyebben viselnénk el a vészt, és talán nem lenne vége mindennek. Ámbár sűrűn mondogatom az utóbbi időben, nem vagyunk már perspektív alakok, ne álmodozzunk, hogy olyan cselekedetet hajthatunk végre, amely naggyá minket, vagy esetleg egyikünket.
Kedvesem öröme elé hamarabb odacsúszott a ronda, fekete felhő, bizony elzárta a kora tavaszi napsugarak áldott cirógatását.
– Második húsvétunk a gyermekeink nélkül. Csönd lesz megint minálunk.
Mielőtt bármit szólhattam volna Bagira cicánk, a koromfekete kedvenc, Ida lábához dörgölőzött, aztán elé állt, úgy tett, mintha ugrani akarna gazdasszonya ölébe, de a kísérlete abbamaradt, nyarvintott hát egyet, vegyél föl! Asszonyom fölemelte fogatlan, ugrásra képtelen cicánkat, ölébe fektette, s azonnal fölhangzott a boldog dorombolás!
– Nem lesz csönd ebben a házban! – muzsikálta tizennyolc éves kedvencünk. – Gyógyító dalokkal üzenek örömet kedves gazdáimnak!
Bensőmben fölerősödött macskánk boldogsága. Kezembe kaptam piaci cekkereimet.
– Mit hozzak, Mama?
Ida rám emelte tekintetét, szemében lángocska villant. Peti hangját is meghallotta azonnal, megnyilatkozásom éppen ezt kívánta elérni. Tavaszi szellő a szó, melyet kimondtam. Unoka hívja így nagyanyját minden családban.
Cicánk talán megérzett valami rándulást gazdasszonya testében, vagy csak kellemes rezdülés volt, kinyújtotta nyakát, homlokával körbeszerette kedvesem szíve táját.
– Nézzek valami sonkát? Nagyhét van, igazán ideje bekészítenünk az ünnepi eledelünket.
Plafonra nézett oldalbordám, mintha onnan kért volna tanácsot.
– Egész sonka nem kell!
Mintha a lezárt varrógép tetejéről zuhant volna nagy reccsenéssel padlóra a korondi fekete bagolyváza! Majdnem hat évtizede ereklyeként őrzi Ida ezt a csodálatos egyszerűséget. Tőlem kapta, még lánykorában, tizenhatodik születése napjára.
– Vegyünk talán füstölt tarját! – gondolkodott hangosan feleségem.
– Tarját? Nyakas karaj legyen sonka helyett ünnepi asztalunkon?
– Jó az.
– Jó bizony! Csak húsvétkor sonka dukál!
– Hol találsz te egy kilónyi sonkadarabot?
– Ahol darabolják a disznó pompás részeit.
Tekintetét Ida újra a plafonra emelte.
– Volt nekünk sok szép olyan húsvétunk is, amikor egész sonka járta nálunk!– suttogta a láthatatlan, kicsi pókocskáknak.
Réges-régen, hajdanában, mikor még a kő is lágy volt, zakatolt szívemben a mese kezdete, amely abba az időbe vezetett vissza, amikor összejött a szülőknél a család, húsvétra bizony egész sonka főtt a legnagyobb fazékban. Aztán odakerült az ebédlőasztal közepére, szegetlenül, kolbásszal körülfonva, tojásból köpönyege! A mamák, anyám és anyósom művészete, apósom és apám ősöktől örökölt, gondviselő, fateknős kezelése és füstölése csodálatot csiholt két házban is, egyik helyen a lányok és a vők, másik helyen a fiak és a menyek, de mindenütt unokák is, lesték, hogyan szegi meg a családfő az ünnepi asztal díszét. Aztán a mamák vették át a szeletelést. Taták kezébe poharacska illett, ráköszöntötték az ünnepet a családra. Korty szilvórium előzte meg nálunk az ünnepi ebédet, Idáéknál az ünnepi vacsorát.
Az idén kilónyi sonkadarab, ezt vizionálta kedvesem, kilónyi kolbász, valamennyi tojás.
– Mennyi tojás? – kérdeztem.
– Nem tudom – sóhajtott Ida.
– Húszat?
– Talán harmincat. Hátha sütök valamit.
Rám nézett, nem villant már tekintete.
– Mit is süthetnék? Cukorbajod miatt pici morzsákat csíphetnél belőle.
Mélyről jött a sóhajtás. Nehéz asszonyi bánat.
Kedvesem tud is, szeret is sütni. Pompás tészták, csodálatos sütemények teremtek asztalunkon, de ennek ezekben a nehéz, sötét, félelmetes esztendőkben vége szakadt. Ennek nem diabéteszem az oka, hanem a csönd. A nyomasztó csönd. A szótlanság. Kedves emlékek élednek, aztán fényük elröppen, a virágot elhervasztja a tehetetlenségből fakadó szívfájdalom.
– Mégis hozok harminc tojást. Hátha kedvet kapnál valami könnyű süteményhez. Két egységgel több inzulint néha befecskendezhetek.
– Az nem jó! Mire való megcsalni magad?
– Ünnep van! Nagy ünnep!
– Nálunk akkor van nagy ünnep, ha együtt a család. Nem kell hozzá piros betű a naptárban!
Nem vitatkoztam tovább, sapka a fejembe, indulás a piacra!
Tojás és kolbász beszerzése könnyebben ment, még tarja is akadt, de a kilónyi sonka az nem jött be!
Darabolták a disznóhátsókat több helyen is, de az egyik hentes szerint, túl kicsi farabot kér, uram, egy egész sonkához képest. Végül sorstársra akadtam, s elvágtak nekünk egy háromkilós sonkadarabot kétfelé.
Otthon nejem szemrevételezte beszerzésemet. Inkább szűkült a szeme, nem kerekedett. Pedig a sonka igen szép volt. Kézbe vette asszonyom, hümmögött.
– Ez nagy. De teszünk róla. Vágd ketté!
– Hosszában vagy derékon? – vettem volna viccesre.
– Ne idétlenkedj itt nekem!
Szigorú utasítása után jobb mutató ujjával meghúzta a képzeletbeli választóvonalat. Kicsit nehezebben ment a bőr vágása.
– Megint olyan ez a szerencsétlen sonka, hogy olyan pácba áztatták, amely különleges tartósítást adott. Ezt a bőrt mi el nem rágjuk!
– Fogam sincs már hozzá! – oldottam a hűvös hangulatos.– Bagira cicával vagyok egy sorban.
– Neki nincs protézise! – nevetett végre Ida.
Odakint a napocska éppen félrehúzta a firhangot. Belesett hozzánk az ablakon. Éppen a két kis sonkadarabra tekintett.
– Tetszik? – kérdeztem az égi utastól.
– Kinek beszélsz? – így az asszony.
– Vendégünknek. Vidám napsugár lépett be hozzánk.
Cetlit vett elő Ida meg ceruzát, aztán listát írt kenyérről, tejről, tejfölről.
– Tejszínt ne hozzak?
– Minek?
– Hátha mégis eszedbe jut…
– Nem rögtönzök! – kiáltotta tele a konyhát Ida.
– Ha nem kell, a cica pártfogásba veheti.
– Öreg már. Belebetegedne.
– Induljak boltba, pékhez?
De nem indultam sehova. Számítógépem üzenet érkezését jelezte. Fiam írt Budapestről. „ Apa! Örömmel jelzem, hogy a nagypénteken sorra kerülő rangadónkat a listavezető Vác ellen interneten követheted.” „ Nagyszerű! Ebben a pillanatban nagy az öröm minálunk, mert nem csak lélekben, hanem szinte valóságosan is ott lehetünk a csuda nagy rangadón.”
– Mit szólsz hozzá, Anya? – kérdeztem páromat.
Ha a fiunk miatt kommunikáltunk, akkor mindig Anyának szólítottam. Kedvesen fogadta most is.
– Én is megnézem azt a meccset! – tűnt el a redő kedvesem homlokáról.
– Együtt szurkolunk, Mama!
– Együtt szorongunk majd, jaj, csak meg ne sérüljön Peti!
Vidáman indultam a pékhez, a boltba.
Mire hazaértem, Mozart Klarinétversenye fogadott. A konyhaasztalon különböző edények sorakoztak, amelyeket ritkán veszünk le a polcról. De lekerülnek néha, mint történetünk idején, ha ünnepre készültünk.
