Zsigát Julika néni fogadta be, amikor már úgy volt, hogy nincs tovább. Véletlenül került a faluba a hajléktalan csavargó, akit egy teherautós vett fel azon a döglesztő hőségű csütörtökön.
Később azt mondták a faluban élőknek, hogy Zsiga egy távoli rokon, nehogy elkezdjenek suttogni az emberek. Persze így sem lehetett teljesen kikerülni a beszédet, mert az emberek kíváncsiak, és mindenkinek feltűnt, hogy a családját vesztett Julika néni teljesen megváltozott. Mindennap bevásárolt, s újra füstölni kezdett a kiskonyha kéménye. Ebéd vagy vacsora főtt a kopott piros lábasban kettőjüknek. A férfi csendes volt, a kocsmába akkor sem nézett be, amikor még nyitva volt.
– Nem szíja azt a büdös bagót sem – mesélte a szomszédban lakó leszázalékolt vasutas, aki kíváncsian át-átpislantott a foghíjas kerítésen. Zsiga azt a részt reparálta meg először.
Kis kézikocsival deszkát hozott a szomszéd falu fatelepéről. Aztán hetente előbb kétszer, aztán már négy nap is átjárt dolgozni, persze nem bejelentve, csak úgy.
Éjszaka néha vad álmai voltak, Rozikát látta, aki sírt, kék szemét páraként vonta be a könny, aztán Kópét, akinek kábítószertől vonagló csenevész kis teste az ő kezében halt meg. Ilyenkor verítékben úszva ébredt, és kiment a melléképületből, ahol már aránylag berendezkedett. Nézte az égen úszó felhőket, a csillagokat, hallgatta a falubeli kutyák vonyítását. Volt, hogy Julika néni felébredt, és amikor látta, hogy ott áll az udvaron, kiszólt az ablakon, hogy tán baj van? Ő meg csak annyit mondott, hogy nincs, és visszament, de elaludni már nem tudott. Korán felkelt, a kútnál mosakodott, hátán a zöld-vörös sárkányok nem mozdultak. Elsőnek ért a fatelepre, elővette a reggelijét, állva megette, vizet ivott rá. A többiek kicsit félrehúzódtak, nem piszkálták, de nem is szóltak hozzá.
– Idegen – mondta ki az ítéletet Varró Jani, aki a hangadó volt köztük. – Az, fene tudja, honnan fújta ide a szél – bólogatott a sógora, bivalyerős ember, egyedül emelte fel a legnehezebb gerendát is. Aztán egy esős nap megcsúszott az egész farakás, Varró meg pont ott állt, aztán már csak az üvöltése hallatszott. Zsiga ért oda elsőnek, és mindenki döbbenten nézte, ahogy dobálja a hatalmas darabokat, mintha csak pálcikák lennének. Óvatosan kihúzta a vérző férfit és meghallgatta a szívét.
– Él, hívjanak mentőt – szólt oda az ijedten álldogálók felé. Két hét is eltelt, mikor Varró Jani bebicegett a telepre, és kezet nyújtott Zsigának. Ennyi volt. Julika néni ezt is a postástól tudta meg, aki négy faluba hordta a befizetendő csekkeket, meg évente egy-két kézzel írt levelet, és újságot is, ha szóltak előre. Meg hordta-vitte a szót, de büszkén mondta, hogy „pletyit meg ne várjanak tőlem, emberek!”, és ehhez tartotta magát.
Amikor Zsiga először vette kezébe a fizetését, csak nézte az ötezrest, hogy milyen sárga. A tulajdonos meg úgy nevetett, még a cigi is kiesett a szájából.
– Honnan jöttél te, tán a holdról? – kérdezte, de választ nem kapott.
Azzal a pénzzel a nagyobbik boltba ment be, kicsit féloldalasan, el is feledte, hogy rendesen megfoltozott, aránylag tiszta munkásruha van rajta, semmiben se különbözik a többi melóstól.
Szája-orra elé húzta a kék maszkot szabályosan, bele ne lehessen kötni. Kerülte a feltűnést, jól megvolt a két faluban, nem akart elmenni. Még nem. A kerítéssel már kész volt. Mikor az egyik vacsorakor Julika néni rákérdezett, miért nem a melléképület tetejével kezdte, hisz azon igen csálén állnak a foghíjas cserepek, elmosolyodott.
– A kerítés meg a jól bezárt kapu fontosabb, mert mi lesz, ha egyszer el kell mennem? Aznap este már nem beszéltek, de ez szomorú hallgatás volt.
A bolt tiszta volt és világos, és olyan rengeteg mindent árultak, hogy csak kapkodta a fejét. Nápolyit vett, csokisat, meg amiről úgy gondolta, kell a főzéshez. Erős darált paprikát, lisztet, ecetet, sót, meg két nagy húskonzervet. Rozika egy este ilyet csinált, s nevette, hogy ő még nem evett ilyet.
Egy pillanatra mintha őt látta volna, behunyta a szemét, kicsit megingott, rátámaszkodott a tolikocsira.
– Rosszul van? – lépett oda egy ismeretlen, tarka inges férfi, de ő gyorsan megrázta a fejét. A pénztárnál várni kellett, nézegetni kezdte az újságokat. Aztán ott látta maga előtt Rozikát. Kitárt karokkal állt egy tó partján, hosszú haját fújta a szél, nevető kék szeme mintha egyenesen őrá nézett volna. Megvette a lapot, azt sem tudta, hogy keveredett ki a boltból két megpakolt nejlonszatyorral. Leült a padra, nézte a fotót, nem tévedett, ő volt, a lány, aki egy nap úgy ment el, mintha soha nem lett volna. Most meg itt van, a címlapon.
Felállt, lassan elindult, lehajtott fejjel nézte a piszkos járdát, és nem fordult vissza.
A padról az első szél levitte az újságot, görgette, majd besodorta a patakba, egy darabig ott bukdácsolt a hullámok között, aztán elmerült.
