Kint fényesen csillog az aszfalt, és ahogy nagyapám mondta ilyenkor, kiolvadt a föld fagya, legalább egy ásónyomra. Nézem a fényképét, egyenruhában feszít, bajusza szépen kivakszolva, homloka ránctalan, van vagy 30 éves. Ha tudta volna a jövőt, nem állt volna ilyen peckesen a fotómasina elé, de szerencsére nem is sejtette.
A lakásban sincs hűvös, pedig a fő fala vályogból van, de ezzel a hőséggel még az sem tud megbirkózni. Jobb helyeken klíma van, ami segít. – Zabálja az áramot, és árt a környezetnek – legyintett a szomszéd, amikor a téma szóba került. Két téma van, az időjárás meg egy szabadon választott. Ez utóbbi a miért nem tudunk focizni? - mert aktuális. Így többes számban, vagyis mi.
Azt tudom, hogy én miért nem, de a szomszéd? Esetleg szó eshet még az árakról, de mivel már majdnem követhetetlen, okafogyottá vált. Álldogálunk még egy kicsit, aztán jön a postás, így sikerül visszamenekülnöm a házba, aminek nyitva felejtettem az ajtaját, tehát berepült két dongó meg egy pár ismeretlen rovar. Kihessentés után bekapcsoltam a nyikorgó ventillátort, amelynek rögtön sikerült porral a szoba összes sarkát teleszórni, és lebegtetni néhány papírlapot.
Persze hűvösebb nem lett, mert ez a szerkezet a meleg levegőt csak kavargatja, az semmi.
Valamit kezdenem kéne magammal, mert mindenki csinál valamit, alkot, tevékenykedik.
Mit nekik 40 fok árnyékban! Elronthatatlan ötperces nyári sütiket kreálnak, bicskával felszerelkezve rózsát faragnak egy szottyadt almából, szalmakalapot horgolnak 2-es tűvel – jelentsen ez bármit is, képesek megtanulni alapfokon szanszkritül, vagy már rég egy olyan helyen nyaralnak, amit a térképen se találnék meg. Csak én tipródok itt és nézek ki a fejemből, még irigykedni se szoktam mások aktivitására.
Hajnali 5-kor eldöntöttem, hogy kidobom az ősöreg íróasztalt, de előtte több évtized hordalékát kell kiszednem a fiókokból, polcokról, nehogy már véletlenül benne maradjon akár egy cetli is. Ezer éve készültem már erre, de persze mindig elmaradt. Nem tudom, jó ötlet-e júliusi hőségben ezzel foglalatoskodni, de ősszel korán sötétedik, télen ünnep jön ünnepre meg hideg is van, tavasszal meg nehogy már! Erőt véve magamon elkezdem. Előtte a ventillátor kikapcsol, kereszthuzatot próbálok csinálni, a levegő áll. Nem adom fel. Két liter jeges teát kibányászok a mélyhűtőből, délre majdcsak kiolvad. Hajam bekötöm egy kockás kendővel, úgy nézek ki, mint egy szabadnapját épp elkezdő szakácsnő. Semmi probléma, kutya se jön, a látogatók napi száma nulla. Elég is.
Leülök a nyikorgó forgó székre, amely évtizedek óta nem forog. Nézem az asztalt, lehet, hogy ő is néz, régi bútordarab.
Találomra kihúzok egy fiókot. Régi iratok, igazolványok, oklevelek, tollhegyek, kivágott újságcikkek, leáztatott bélyegek és bizonyítványok voltak benne, mint szerintem minden rendes helyen. Évtizedek óta békés együttélésben hevertek az összekötözött, begumizott, szalagocskás levélkötegek, Lujzi néni házassági anyakönyvi kivonata meg nagyanya első báli legyezője, katonakönyv, dísztávirat. Ott lapul megannyi kincset érő régiség, vagy semmit nem érő ócskaság, ez már nézőpont kérdése. Az ember lábujjhegyen közelíti meg a múltat rejtő íróasztalt. Tisztelettel, sőt szeretettel, óvatosan. Ha én nem nézem át, aki még emlékszem a dísztávirat címzettjére, meg Lujzi nénire is, és még mond valamit egy emlékkönyv, egy régi album, dédike lejegyzett történetei, anyám bársonyba kötött naplója, mi lesz ezekkel az emlékekkel? Majd jön valaki utánam, és töprengő szívfájdalom nélkül kihajít mindent. Még az a tárgy jár jól, mint a faragott díszdoboz, a teknőc páncéljából készült díszfésűk, a szarvasagancs markolatú tőr, a kisnemességet igazoló oklevél a töredezett vörös pecséttel, amelyik kiköt a régiség vásáron, ahol görnyedt hátú, vastag szemüveges gyűjtők kutakodnak, s fillérekért vásárolnak meg életeket.
A többi megy a fekete zsákba, a kukába, a konténerbe. A szőnyegre ültem, és rángattam ki a borítékokat, dossziékat, albumokat, méteres körzetben beterített mindent a papír. Megfogadtam, hogy nem sírok.
Kínkeservesen tápászkodtam fel, a lábamban ezernyi hangyaként zsibongott a fájdalom. A szoba úgy nézett ki, mint régi filmeken egy igazi békebeli házkutatás, vagy egy papírbolti csatatér, karácsonyi árleszállítás után.
A múlt mindig előhoz valamit, ami fáj.
A középső fiókot alig tudtam kihúzni, úgy beszorult, valami megakadt benne. Egy eltört madárszárny. Rejtély.
Meg egy kis tükör, rózsaszín darabkákból áll a hátlapja, sose láttam, kié lehetett? Megnézem benne az arcom, oldalra hajtom a fejem, és összefogom a hajam. Mégis át kell olvasnom és vizsgálnom mindent, amit kiszedtem ebből a régi bútorból. Kinyitom az ablakot, a porszag megköhögtet.
A megkopott rózsafüzér vallásos keresztanyámé volt. Szegény nagyanyám azt hitte, majd a vénlány komaasszony ajándékokkal halmoz el, esetleg még tán örökölök is tőle. Emlékszem, valami házat, diófa bútort, balatonaligai nyaralót emlegettek. Nyolcadikos voltam, a ballagásom előtt hozott egy fekete lakkcipőt, meg egy rózsaszín rakott szoknyát, ami a térdem alá ért. Szegényt elütötte egy busz, aztán kiderült róla, hogy nem volt semmije, csak egy doboznyi aligai képeslap. Az is itt van valahol a fiókok mélyén.
Aztán a kezembe kerül egy kis kockás füzet. Az első oldalon apám összetéveszthetetlen írásával nekem címezve: „Ne nézz hátra!"
Az íróasztal marad a helyén, alatta kicsit gyűrötten a megkopott torontáli szőnyeg.
A törött madárszárnyat kidobtam. Egy titokkal kevesebb.
Nyár van, kint tovább olvad az aszfalt.
