A nagyobbik unokája jön érte dél körül, így volt megbeszélve. Hetek óta egyeztettek, persze a feje fölött, de ő csak mosolygott. Persze járvány, meg korlátozás, bánja a kánya, legfeljebb ő nem megy, ezt mondta legutóbb a kisebbik lányának. Volt ő már annyi családi eseményen, ez már nem tud újat adni. Na persze, dédunoka, jó, tudja, majd, ha dűlőre jutnak, értesítsék, és letette a kagylót.
85 éves múlt, mit idegeskedjen? Hónapok óta nem hagyta el a lakást. Egy szoba összkomfortban él több mint két évtizede egyedül, az új lakótelepen, s hála az égnek, nem szorul senki segítségére.
Főz magára, leadja a rendelést, az ajtó elé lerakják a boltból küldött holmit, nagyon praktikus.
Amikor özvegyen maradt, akkor eladott mindent, a mátraházi kis házikót először. Ezért nagyon haragudtak a lányai! Elkuncogta magát, amikor eszébe jutott, hogy csodálkoztak rajta, meg rápirítottak, hogy miért nem beszélte meg velük. Még csak az hiányzott volna! A két lány tűz és víz volt, de meg tudták volna fojtani egymást két forintért.
Hogy kitől örökölték azt a harácsolós természetüket, arra sose jött rá. Se ő, se áldott emlékű ura nem volt se fukar, se pazarló, szépen éltek, egy hangos szó nem hangzott el közöttük. A lányok között négy év korkülönbség volt, igazság szerint a másodikat nem akarta, úgy megszenvedett az első szülésénél, hogy azt hitte, ott marad. A férje meg azt duruzsolta feszt, hogy az egykék önzőek, irigyek, na hiszen! A ház csak úgy zengett, főleg, amikor már kamaszodott a két lány. Pöszike szép volt azzal az aranycirmos szemével, Évikének meg a háta közepéig ért a haja. Egy éjjel ragasztót öntött rá Pöszike, na, akkor azt hitte, tényleg megölik egymást.
Az az igazság, hogy amikor férjhez mentek és elkerültek a háztól, megkönnyebbült. Aztán jött a két unoka, mind a kettő lány. Valahogy nem tudott velük mit kezdeni.
Ő sportos volt, nadrágot hordott már akkor is, amikor még nem volt mindennapos, szegény anyja mindig pirult miatta. A férjét is úgy ismerte meg, egy hegyi kiránduláson. Mennyit túráztak!
Majdnem elővette a fotóalbumot, de hallotta, hogy megnyikkan a kapucsengő. Nagyot sóhajtott, és megigazította a terítőt a tévé tetején.
Az unokája, a kisnagysága, ahogy magában hívta, nagyon elegáns volt mindig, meg letagad a korából vagy ötöt. Neki nincs gyereke, Szandikának is az utolsó percben sikerült egy kislány, mielőtt bezárult volna végleg az anyaság kapuja. Fintorgott egy kicsit. Más a fontos mostanában, a karrier meg az önmegvalósítás.
Kinézett az ablakon, Vanda kocsival jött persze, vadonat újjal. Tavaly fehér volt, emlékszik, ez meg olyan ezüstös, szép nagy. A folyosó ajtaját kinyitotta, már ott álltak kint a lépcsőházban. A férfi is más volt, mint legutóbb, tömzsi kis bajuszos ember, a nevét csak úgy odamorogta, nem is értette. Vandácska meg nevetett és odasúgta, hogy az élettársa, meg hogy vicces figura, csak most zavarban van. Vagy tíz évvel öregebb, mint az unokája, és mint a karácsonyi pulyka, olyan a feje, nézte meg egy kicsit jobban, és nem tudta megállni, elnevette magát. A férfi vörösödni kezdett, és ingerülten sziszegte, hogy induljanak már, rájuk esteledik. Még dél se volt. Hosszú nap lesz – sóhajtott fel magában, csak olyan leheletszerű öregséggel. Begombolta a kis prémes kabátját, az urától kapta 68-ban, de nagyon kímélte, csak ünnepi alkalmakkor vette fel. Lassan ment le a lépcsőn, kesztyűs kezével fogta a korlátot.
A családi összejövetelen tízen lesznek, ennyit enged a szabály. Elég is annyi ember.
Besegítették a kocsiba, akkor már rajta volt a maszk. Vandáé olyan színű volt, mint a kalapkája, mandarinsárga. Kicsit feltűnő, de ő sose szokott megjegyzéseket tenni, az olyan öreges – és megint elmosolyodott. Enyhe molyirtó és levendula illat lengte körül, az unokája elfintorodott, és picit lehúzta az ablakot.
Bezzeg anyád nem fintorgott, amikor az ibolya illatú lepedők alól kiszedtem az összes megtakarított pénzemet – villant át rajta a gondolat.
A két lánya karvalypillantással, merev derékkal ült az asztalnál. A csálén álló fenyőfát arrébb tolta az asztalon, hogy ki tudja rakni a két kupacot. Egy ide, egy oda. A szemük cikázott, a szájuk hangtalanul számolt.
A végén maradt egy árván, azt eltette emlékbe. De rég is volt!
Múltkor lelt rá, amikor pakolászott a könyvespolcon, kiesett egy verseskötetből. Akkor lekucorodott a szőnyegre, tartotta a kezében az évek alatt szépen kisimult pénzt, és a férjére gondolt.
Az első karácsonyra, amit együtt töltöttek mint férj-feleség, szerencsétlen módon az óvóhelyen.
Ők nem hagyták el azon a vérzivataros őszön az országot. Nem tudott nyugodtan-csendesen ülni, hangosan énekelni kezdett, elnyomva a harckocsik zörejét, aztán valaki durván rászólt, hogy csend legyen!
Laci nem kérte ki ezt a méltatlan hangot, amikor vége lett az egésznek, erről soha nem beszéltek.
Erről se.
Bekapcsolták a biztonsági övét, lassan elindult a kocsi. Óvatosan kinyitotta a fekete lakktáskát, ott feküdt a boríték, enyhén rózsaillatú, benne volt a szép kék köves gyűrűje, meg az utolsó ötszázas, rajta a tragikus életű költő rosszul sikerült arcképével, szegénynek olyan dülledt szeme van rajta.
Majd odaadják a dédunokájának, ha felnő.
Kinézett az ablakon, az utcán egy lélek se járt, s lassan hullani kezdett a hó.
