Az öreg megnyitotta a csapot, ami néhányat horkantott, szörtyögött is egy kicsit, aztán két csepp vizet ejtett a mosogató aljába. – Megint elzárták a főcsapot, az utcában csőtörés volt, vagy valami más – morogta. Öreg itt már minden, a villanyvezetékek, a fák, a járdák.
Ez egy régi utca, foghíjas kerítésekkel, néhány ház mellett üresen tátongott a lebontott épület helye, alig laknak errefelé, csak olyanformák, mint ő. Az emberek felett is eljárt az idő.
Odébb felépült az új rész, egyforma sorházakkal, amikor megjöttek az új lakók, mindenki fiatal volt, egy-két középkorú házaspár meg néhány nagyszülő azért költözött ide, hogy legyen, aki vigyázzon a gyerekekre. Sok gyerek volt, az elején busszal jártak be a nagy iskolába, aztán itt is felépült egy szép emeletes, meg óvoda, boltok és mozi is volt. Az orvosi rendelő mellett patika, a túloldalon posta. Voltak, akik sose mentek be a központba, ahogy emlegették a városháza környékét, mert itt a lakóhelyükön megtaláltak mindent, ami kellett. Persze ennek is már jó néhány évtizede.
A zománcos kannákat a karjára fonta, és kilépett az udvarra. Aztán az egyiket visszatette a folyosóra, és bezárta a veranda ajtaját. Az egyetlen működő közkút vagy egy kilométerre van, onnan még haza is kell cipelni a vízzel teli edényt. Megkérhetne valakit, sokan járnak arra kocsival, de nem szeret kérincsélni. Meg bizonyítani is akart maga előtt, hogy bár jóval föle van a hetvennek, bírja még erővel. Az utcán nem járt senki, a forgószél néhány csokis papírt sodor a lába elé, lehajolt és zsebre gyűrte, majd bedobja a szemetesbe.
Alig vette észre a taxit a saroknál, szürke volt, és lassan haladt, mintha házszámot keresgélne.
Na, az nem olyan egyszerű – mosolyodott el. Olyan furák a számozások, hogy a 11 után a 15 jön, kis kanyar után meg 11/b, a 28 meg sehol sincs. Senki nem tudta, miért. A kocsi fékezett, és egy rövid kabátkás asszony szállt ki a hátsó ülésről. A taxis, bajuszos fiatalember kivett egy bőröndöt a csomagtartóból, és nagy gázt adva már el is porzott.
Az öreg feljebb húzta a maszkot, mindig lecsúszott az orra alá, múltkor a boltban rá is szólt az a nagy melák ember, olyan kioktatóan. Tudja ő a regulát, nem kell neki kétszer elmondani, de nem figyelhet mindig arra a fránya maszkra, a gumija már akkor tág volt, amikor kapta. Majd vesz másikat, ezt eddig is minden nap kimosta forró vízben, ki is vasalta, de legyen már egy váltás.
A nő idősebb volt, mint gondolta, de a szeme vidáman mosolygott a színes virágos arctakaró fölött, ami olyan modern szabású volt, látszott, hogy egyedi, meg oldalt szűrő is volt belerakva.
Letette az üres kannát, levette a kalapját és megkérdezte, hogy segíthet-e? Az ismeretlen nő elővett egy lapot, és kicsit idegenes kiejtéssel felolvasta a címet, amit keresett.
Azt ugyan keresheti, gondolta az öreg. Olyan régi ház volt, hogy vagy öt éve életveszélyes lett, előbb körbe támogatták, aztán egy nagy vihar után összeomlott. Az ő udvarába is jutott jócskán tört cserép és egy ajtótok, napokig gereblyézte meg hordta talicskával a kijelölt helyre. Segített a törmelékek eltakarításánál is, úgyis ráért. Nem ismerte ő a szomszédokat, sose látott ott egy teremtett lelket sem. Azt beszélték, elhurcolták őket a nagy világégésben, és onnan nem jött haza senki. Néhány bútor volt bent, edények, egy-két dísztányér, gyertyatartó. Ő elkért egy régi könyvet, szép képek voltak benne, meg hátul néhány oldalon nevek, évszámok. Betette az üveges konyhaszekrénybe, nem is tudja, miért, aztán elfeledkezett róla.
Nem akarta úgy kutyafuttában elmondani mindezt kint az utcán, meg már egy-két ablakban megjelentek a kíváncsiskodó kendők is, hát fogta a bőröndöt, és azt mondta, jöjjön vele a hölgy, majd megmutatja a helyet, meg elmeséli, amit tud. A kannát csak úgy odatette a kerítés mellé, Vajtaiék laknak ott, majd beviszik, ha megtalálják.
Mentek egymás mellett, az öreg meg-megállt, nehéz volt az a fránya nagy táska, de ezt be nem vallotta volna. Az asszonyka megmutatta, hogy lehet húzni is, s ugyan meg-megdöccent az egyenetlen járdán, de könnyebb volt haladni. Hogy miket ki nem találnak!
Amikor beinvitálta a házba, olyan természetesen ment végig a kerti kis ösvényen, mintha járt volna már erre. A konyhában jó meleg volt, meg tisztaság. Felakasztotta a fogasra a szép kis prémes kabátot, hellyel kínálta. Aztán elővette azt a régi könyvet, és tetette az asztal közepére. Elmesélte, amit hallomásból tudott a szomszédokról, meg a régi házról, ami pontosan olyan volt, mint amiben most ő lakik. Középen a konyha, onnan nyílt a nagyobbik szoba az utcafrontra, a kisebbik az udvar felé. Később volt, aki beüvegeztette a verandát, meg fürdőszoba, benti illemhely is épült. Amikor erről ejtett szót, kicsit zavarba is jött. Aztán odatolta a megmentett könyvet. A nő úgy kapott utána, mint aki évtizedek óta erre a pillanatra várt. Rögtön odalapozott a végére, végig húzta az ujját a betűkön, és halkan olvasni kezdte a neveket. Amikor a végére ért, lehajtotta a fejét. Az öreg zavartan köhécselt, és felajánlotta, megmutatja a régi ház helyét. A könyvet meg tegye el nyugodtan, ha kéri. A nő hosszan sóhajtott, és egyszerűen csak annyit mondott, hogy a családját kereste, és most megtalálta. – Ha nagyon akarjuk, megleljük a múltat, és utána könnyebb lesz – tette a kezét az öreg munkától kérges tenyerére. Hallgattak.
A rosszul elzárt csapból hirtelen nagy zubogással ömleni kezdett a víz.
