Hajnali háromkor ébredt, rá sem kellett nézni az órára, tudta. Ha néha ellenőrizte magát, sose tévedett. Nem voltak rémálmai, nem verejtékezett, semmi se fájt. Csak a jobb lába. Megállta, nem nyúlt oda, hogy megtapogassa. Felesleges, tudta, hogy nincs ott semmi, s ez csak fantomfájdalom. Ami nem lehetséges, azt hívják lehetetlennek. Ezt mondta az egyik betegtársa, de milyen régen! Hogy hol, arra nem emlékezett, a helyek, időpontok, nevek összemaszatolódtak benne. A lényeget fejben megírta, és nem jegyezte le soha.
„ Az életrajzi regényem, az életem ott kezdődik igazán, azon a szép tavaszi napon, amikor húsz évesen majdnem meghaltam az országúton. Valahonnan fentről láttam az egésze tablót. Az árokban féloldalasra dőlt teherautót, a mellette kék munkásruhában álló borostás sofőrt, akit enyhe szilvórium szaga lengett körül. Az alkatrészeire szakadt motort az olajtól-vértől csúszós aszfalton. Meg magamat, ahogy fekszem a poros útszélen a kókadt gyomok között, a jobb lábam olyan, mint amikor a hús kijön a hentesnél a darálóból. Hosszú hajam alól lassan csordogálva elindult egy kis vérpatak. A fejem a fiú ölében, könnye-verítéke az arcomba csorog, ahogy imaként hajtogatja:
– Kérlek, ne halj meg! Kérlek, ne! Hiszen még nem is ismerjük egymást.
Ha akkor meghalok, ott lett volna a vége, de nem így történt. Sokáig azt hittem, Istennek valami terve van velem, és lehet tényleg így volt, de menet közben elfeledkezett róla.”
A szürkület kint leselkedett a kertben, szinte látta, de nem mozdult. Próbálta egyenletesen venni a levegőt, alig mozdult, de András persze rögtön felébredt. Ott volt mellette, mint mindig, ha csak lehetett. Magas, szőke férfi, mélybarna szemekkel. Amikor először találkoztak, ő dudorászva sétált, az egyetemi könyvtárba ment. A szája sarkában egy letépett fehér virág volt, csak úgy rágicsálta, kicsit kesernyés ízére sokáig emlékezett. A motor csikorogva fékezett, s a srác, aki vezette, csak azt kérdezte, honnan tépte le azt a gazt, amit olyan jóízűen csócsál? Elnevette magát, nem volt egy szokványos kezdés. Amikor levette a bukósisakot, akkor látta, milyen fiatal és mennyire helyes. Még flörtölök vele egy kicsit, futott át rajta, s rögtön az, hogy milyen ódivatú-levendulaillatú szó is ez a flörtölés. Semmi se úgy lett, ahogy elgondolta.
Egy kicsit sóhajtott, férje rögtön a kezéért nyúlt: – Ne félj, kedves – suttogta.
Ezt hallotta akkor is, amikor felébredt a kórházi ágyon. Zöldek voltak a falak, ha egy kicsit oldalt nézett, a fehér huzaton ott virított a kórház vörös pecsétje. Ez volt a kezdet, az új élet kezdete. Csövek álltak ki belőle, a monitor pityegett, édeskés kábulatban lebegett. Az intenzíven jó volt, oda nem lehetett csak úgy bejárogatni, nem mintha olyan sok rokona lett volna. Szétszóródva éltek, a karácsonyi üdvözleteken kívül alig tartották a kapcsolatot. Meg persze amikor esküvő vagy temetés volt, akkor találkoztak, némelyiküket nem ismerte fel, csak bólogatott.
Apjára már nem is emlékezett, kislány volt még, amikor lelépett, és nem jelentkezett többet.
A mostohaapját utálta, s ez érzés kölcsönös volt. Még jó, hogy nem kellett vele gyakran találkozni. Már eltelt a kórházban vagy három hét, amikor az anyja simára botoxolt arccal, a legújabb divatú kosztümben megállt az ajtóban. Amikor meglátta a lelapult takarót, arca elé kapta a kezét, és kifutott. Remélem, nem tört le a műkörme a nagy sietségben – gondolta az ágyból utána nézve, és elfintorodott. Ennyi, mindig is ennyi volt. Sok pénz, meg traccspartik, külföldi utak, színes fotók a magazinokban, neki nem volt helye abban a világban. Őt a nagyanyja nevelte, szelíd kis öregasszony, aki néhány nappal azután halt meg, ahogy ő leérettségizett. Aztán kiderült, hogy a lakás mellett ráhagyta még az ékszereit és a megtakarított pénzét is.
Amikor ez kiderült, anyja akkor is csak egy picit húzta fel a szemöldökét, nehogy ráncos legyen a szeme környéke, és annyit mondott, hogy most már nagykorú, pénze is van, éljen vele. Kilibegett az ügyvédi irodából, a kopott zakós ügyintéző hosszan nézett utána és megnyalta a szája szélét.
Az egyetemre simán felvették, az anyját nem hiányolta, ha kedvenc parfümjét megérezte valahol, körül se nézve elrohant. Hát, ennyit a szent családról – vonta meg a vállát.
– A lábnélküliséget meg lehet szokni – magyarázta csendesen egy szövőnő, a mellette lévő ágyon feküdt, s mindkét lábát amputálták. Ő meg úgy nézett rá, mint egy holdkórosra. Megszokni? Mit?
Az évfolyamtársai, barátnői bejöttek persze meglátogatni, meg a tanárok, néhányan a házból, ahol lakott, a klubból meg az egyesületből, de nem tudtak vele mit kezdeni. Az, aki a kórházi ágyon feküdt, gondosan betakarva, jobb lábánál a takaró túlságosan besüppedve, összeszorított szájjal, a párnahuzatnál is fehérebben, az már nem az volt, akit ismertek. Aztán lassan elmaradoztak, elmarta őket konok hallgatásával. Csak András jött kitartóan, egész látogatási idő alatt ott ült mellette, fogta a kezét. Ő dacosan elfordult, nem szólt egy szót se. A fiú harsogó, egészséges fiatalságával, napszítta hajával, egész valójában kirítt a kórház szürkeségéből, s aki nem törődött senkivel, csak vele. Ezen aztán egész éjszaka töprengett. Egyszer a falhoz vágta a vázát, a tulipánok egy pillanatra a falhoz lapultak, aztán megadóan lecsúsztak a földre. Akkor már tudta, hogy szereti, annyira, hogy fáj. Jobban fáj, mint az, hogy nincs lába. Ezt mindig körülírták, finoman, nehogy megbántsák, de feleslegesen finomkodtak. Már szembe tudott nézni mindennel. Kérte, hogy valami távoli intézetbe küldjék, és ha érdekelne valakit, ne mondják meg, hol van.
A rehabilitáción se volt könnyű eset.
– Maga nem akar segíteni – mondta szemrehányóan a gyógytornász az első alkalom után.
Két nap telt el, amikor András megjelent. Hanyagul támaszkodott az ajtónak, a kopott motoros dzseki volt rajta, új foltokkal a jobb oldalán, kezében virág. Pipacs. Ő beletette a pohárba, egy szirom lehullott a párnára, piros folt a fehér huzaton. Hallgattak.
– Ne félj, kedves – mondta kis várakozás után olyan hangon, hogy ő egy kicsit megriadt –, ha majd a feleségem leszel, már nem lehet baj.
Kiment a kórteremből, néhány perc múlva hallatszott, ahogy beindítja a motort, és a kerti kavicsos úton nekilódul. Nézte a virágot, a nyár illata áttört a gyógyszerek szagán, s hosszú hónapok óta először elmosolyodott.
Az esküvői csokrát pipacsból kötötték.
