Mint arról korábban már beszámoltunk, a celldömölki 8. Totál Plán Fesztiválon Magyar Andor, a szeged365.hu hírportál zentai születésű operatőrének és vágójának, Minden rezdülését című dokumentumfilmjéért érdemelte ki a legjobb operatőrnek járó díjat. A zsűri tetszését elnyerő dokumentumfilm egy makói pizzafutárról, Viseráczki Andrásról szól, aki munka után túrabakancsot húz, fényképezőgépet ragad és így járja a természetet. Magyar Andor elmondása szerint maga is meglepődött amikor arról értesítették, hogy a Makói Városi Televízió támogatásával készült filmje bekerült a független filmesek alkotásait felvonultató fesztiválon, mivel sejtése sem volt, hogy a filmjét benevezték.
– Szóval innentől kezdve már elég nagy izgalommal vártam az eredményeket. Sajnos a járványhelyzet miatt, csak nagyon visszafogott körülmények között, online zajlott az egész fesztivál. Így magát az eredményhirdetést sem tudtam rendesen követni, mivel még épp a munkából értem haza, amikor az már javában zajlott és a kollégáim is szinte pont akkor jelezték, hogy bizony van eredmény, így valóban volt óriási meglepetés! Egyébként számos kisfilmes projektünk részesült már elismerésben, így többek között 2012-ben elnyertük az újvidéki Cinema City nemzetközi filmfesztivál egyik különdíját, vagy például a Budapesten megrendezett Média a Tehetségekért Díj 2017. évi pályázatán, harmadik helyezést értünk el. Viszont korábban minden esetben a történet vitte el a prímet, ez alkalommal mindenképp különleges, hogy első alkalommal értékelték az operatőri munkám nemcsak szóban, hanem díjjal is.
Mikor és melyik film volt rád akkora hatással, hogy eldöntötted, filmezéssel és ezen belül is operatőri munkával szeretnél foglalkozni az elkövetkezőkben?
– Az első ihletés a gimnazista éveim alatt ért, miután az egyik médiaórán falra vetítve megnéztem a Bűn városa (Sin City) című amerikai noir/thrillert. Ez ugyan egyáltalán nem egy könnyed délutáni filmecske, de igazán nagy hatást gyakorolt rám. A sztorijával mindenképp, de a látványvilág is talán ugyanolyan súlyos volt, s ezért nagyon megfogott és talán ekkor döntöttem el, hogy ha már az eredetileg tervezett programozáshoz picit buta vagyok, akkor lehet a média világával, ezen belül pedig a filmkészítéssel mindenképp érdekes volna foglalkozni. Bár ettől függetlenül mindig is óriási ámulattal néztem a legtöbb természetfilmet, különösen a brit BBC által készített alkotásokat, melyeket a mai napig szinte szó szerint képes vagyok tátott szájjal végig ülni. Különösen manapság, a HD kamerák és televíziók korában, amikor a modern képfeldolgozási technológiáknak köszönhetően, már az ember tényleg úgy érzi, hogy ott van jelen a bemutatott filmben. Ezekben a filmekben mindig olyan elképesztően igényes és látványos felvételekkel mutatnak be olyan tájait, élőlényeit a Föld bolygónknak, amelyeket „földi halandó” egyáltalán nem könnyen tud megközelíteni. Nem utolsó sorban David Attenborough is olyan bölcsességgel és alázattal mutatja be a különféle állatokat, növényeket és a mindenkori élővilágot, amely mindenképp figyelemfelkeltő és egyszerűen készteti az embert, hogy induljon el egy hasonló felfedezésre. Legalábbis bennem mindenképp ezt az érzést váltotta ki, és a legkomolyabban úgy gondolom, hogy az egész természetfilmezés etalonja, amit Sir Attenborough és munkatársai művelnek. Mindenképp rendkívül inspiráló és motiváló.
Kérlek meséljél az első filmes kísérletezéseidről, illetve arról, hogy szüleid miképpen vélekedtek ezekről, illetve arról, hogy eltökélted azt, hogy filmes leszel?
– Mivel kissé szűkös volt a családi kassza, így az első igencsak szerény képességekkel rendelkező fényképezőgépemet a gimnáziumi évek alatt, némi nyári diákmunka során félretett pénzből tudtam megvásárolni. Ezzel persze már igyekeztem mindenféle csudajó fotókat készíteni, de videó készítésére még nem volt alkalmas. Szüleim mindenképp támogatták a terveimet, s tették ezt nemcsak szóban, hanem anyagilag is vastagon hozzájárultak a tanulmányaimhoz, megboldogult nagymamámtól pedig egy videózásra alkalmas kézi kamerát is kaptam, amiért mindenképp csak a hálámat tudom kifejezni nekik. Persze valódi, igazán jó minőségű (broadcast) kamera csak az egyetemi készletből került a kezembe (hiszen ezek igazán borsos áron voltak megvásárolhatók mindig is), így a főiskolás éveim alatt volt szerencsém az első kisfilmet elkészíteni. Egy ilyen volt többek között egy tényleg rövidke kis filmecske. Például a Félelmeink rabságában című „kísérleti”, rövid játékfilmben próbáltam ki először úgy komolyabban az operatőri munkát. Ebben a filmben igyekeztük megalkotni a Sin City-ben alkalmazott képi világot. Persze a hollywoodi költséges technikák nélkül csak arra emlékeztető látványt sikerült elérni, de a mondanivaló és az egész film így is jól sikeredett, mert már ezzel megnyertük az SZTE berkeiben rendezett filmes versenyt.
A díjnyertes Minden rezdülését című film egy makói pizzafutárról szól, aki szabadidejében a természetet járja, te is ilyen természetszerető, természetjáró vagy, aki szabadidejében szívesen hagyja el a város forgatagát és a természethez közel érzed jól magadat?
– Úgy gondolom, a természet közelsége mindig is fontos volt számomra. Zentán a gyerekkorom nagy részét egy szép nagy kerttel rendelkező házban töltöttem el, ahol igazán izgalmas volt felfedezni számos rovart, kis állatot és növényt, ami csak megfordulhat egy kert környékén. Illetve
Persze azóta is, amikor csak tehetem, szabadidőmben és kedvező időjárás esetén felkerekedek barátaimmal tekerni egyet megcélozva valamelyik Szeged melletti települést. Vagy például, igazán meleg szívvel térek vissza a Fruška gora-i maratonra, ahova ugyancsak elcsábítottam már nem egy barátom. De muszáj megemlítenem, hogy tavaly tavasszal igazán jó kirándulásokat tudtunk kivitelezni a Pécs közeli Mecsekben, több alkalommal is. Illetve számomra elmondhatatlanul csodás és rendkívül kedves helynek minősül a Gemenci-erdő, ahol az elképesztő növényzet mellett igazán különleges vadállomány figyelhető meg, és hogy igazán őszinte legyek, a pandémiás időszak kimondottan előnyére is válik, hiszen az embertömegek hiányában sokkal könnyebben találkozhatunk az állatokkal.
Szerinted az emberek jó része miképpen viszonyul a környezete iránt, s kellő figyelmet fordítunk e megőrzésének érdekében?
– Sajnos, nincs jó tapasztalatom ilyen téren, most nem is szeretnék elmenni az állatkínzásig, de amellett nem hunyhatok szemet, hogy rendkívül elszomorító, hogy mennyire sokat szemetelünk. Borzasztó látni, hogy az emberek mily könnyedséggel ejtenek ki a kezükből nemcsak cigicsikket, de kisebb-nagyobb étel csomagolást és különösen bosszantó látvány ez, amikor egy száguldó kocsi ablakán repül kifelé a hulladék. Sajnos ezt látom ugyanúgy Szerbiában és Magyarországon is, így bár lehet nem fognak szeretni ezért a véleményemért, de ilyen szempontból igencsak igaz a „balkáni” jelző erre az egész térségre, bár nem éltem még távolabbi országban, de gyanítom a Föld sok-sok nagyvárosában ugyanez az állapot. Illetve mindenképp globális probléma, hogy az emberek, különösen a tőkés, ipari mágnások mennyire félvállról veszik a környezet védelmét, a természet szerepét és kizárólag a dollár jelek csillognak a szemeik előtt. Egyelőre elég pesszimista vagyok ebben a kérdésben, bár szerencsére egyre több és erősebb zöld mozgalom alakul, de úgy gondolom, hogy amíg nem következik be egy valóban drasztikus változás a klímában, amíg ezen felelős szereplők, vagy az átlag ember nem érzi a saját bőrén a negatív hatását a változásoknak, addig bizony egy lépést nem tesz a jelenség ellen és utópisztikus vágy, hogy mindenki óvja a környezetét és megszűnjön a természet kizsákmányolása, hogy megálljon a fa kivágása, amin épp mi emberek csücsülünk.
A filmed siketre mennyire ösztönöz abban, hogy az elkövetkezőkben is hasonló tematikával foglalkozz? Vannak már újabb filmes terveid, illetve mi az, amit legszívesebben megfilmesítenél, ha lehetőséged lenne rá?
– A filmünk sikere mindenképp egy erős biztatás, mivel egyrészt egy régi álmom valósult meg azzal, hogy egyáltalán én egy természetfilm jellegű portrét forgathattam, és egyben motiváció is arra, hogy a jövőben is készüljön hasonló alkotás, talán még inkább a klasszikus természetfilmes irányba elmozdulva. Úgy érzem, hogy az ilyen filmekkel fel tudjuk hívni a környezetünk védelmére, illetve arra is, mennyire lényeges az, hogy a jelenlegi nemzedék és a jövő generációja felfedezhesse mindazokat a kincseket, amit nekünk sikerült felfedezni és ugyanúgy tudják még élvezni és értékelni is a természet szépségeit. A saját filmünk készítése számomra is sok mindenben az újdonság erejével bírt. Mert nem ez előtt nem gondoltam volna, hogy egy szép különleges madárfaj megtekintésért nem feltétlenül szükséges távoli tájakra elutazni. Már a film sikere előtt is szóba került, hogy a folytatását is el kellene készíteni a filmnek. Viszont Viseráczki András már nem makói pizzafutárként tevékenykedik, hanem a Balaton környékén dolgozik. Persze ez olyan szempontból gátolja az ötlet megvalósítását, hogy részemről egy kicsit nehezebb megszervezni az ottani tartózkodásomat, de a forgatás szempontjából ez talán még izgalmasabb is lehet. Így, ha időt és energiát tudunk rá szakítani, akkor mindenképpen lesz folytatása a filmnek.
Zentán születtél, Szegeden élsz. Mennyire tartod a kapcsolatot a szülővárosodban élő rokonaiddal, barátaiddal és miképpen tekintesz szülővárosodra?
– Bárki is kérdezi, honnan származom, mindenkinek büszkén vallok erről, habár ezt a büszkeséget némileg beárnyalja az az utóbbi évtizedek gazdaságpolitikai helyzete, s hogy ugye ennyire megtizedelődött a város lakossága. Én ugye elsősorban a tanulmányaim miatt költöztem Szegedre, egy rövid időre utána vissza is költöztem Zentára, de gyorsan be kellett látnom, hogy odahaza nem számíthatok engem prosperáló jövőképre, így leginkább anyagi megfontoltságból mégis Szeged mellett tettem le a voksom. Persze amellett, igazán itthon tudom érezni magam Szegeden is, mivel itt is ugyanaz a Tisza folyik, bár Zentán is úgy gondolom kimagasló kulturális élet volt és talán van még a mai napig, Szegeden a méretéből adódóan ez még inkább érvényes, illetve én úgy érzem nincs óriási különbség az emberek gondolkodásmódjában. Talán ezt azért is érzem így, mert rengeteg délvidéki, különösen zentai ember él itt, valószínűleg hasonló okok miatt. Rendkívül fontos számomra a két város közelsége, eltekintve az időnként igencsak kritikus határátkelési lehetőségektől, különösen a már egy éve tartó pandémiás helyzet miatt kialakult korlátozások miatt. Azért hálát adok Istennek, mert én relatív gyakran haza tudok utazni, ápolni a kapcsolatot a családom megmaradt részével és időnként összeülni azzal a néhány barátommal, akik Zentán élnek. És ezt úgy érzem fontos is megemlítenem, hogy elismeréssel tartozom azok iránt, akik továbbra is kitartanak Zenta, illetve a szülővárosuk mellett.
Végül mi az, amit tanácsolni tudnál a fiatal és kezdő vajdasági és zentai filmeseknek?
– Sajnos a filmművészet egy eléggé összetett és igencsak technikára alapuló foglalkozási kör, és nagyban befolyásolja a végeredményt, hogy milyen minőségű, színvonalú produkciót a nézők szemei, fülei elé tárni. Ezért, ha valaki egy új kamerát vásárol, érdemes átgondolni, hogy az előzőnek maximálisan elsajátította-e a kezelését, és kiaknázta-e az összes lehetőségét.
Én sokszor estem ebbe a hibába, vagy tévhitbe azzal a vélekedéssel, hogy csak sok-sok ezer dolláros hivatalos mozis kamerával lehet kiváló képminőséget és „mozifilmes” hatást elérni, de szerencsére manapság már számunkra, sovány pénztárcával rendelkező alkotóknak is elérhetőek kiváló eszközök, persze így is elszántan takarékoskodni kell ahhoz, hogy összeálljon egy komplett eszközpark. Viszont az eszközök birtoklásánál sokkal fontosabb a háttértudás és persze a gyakorlat. Emellett egy jó szinopszis, s kellő időt kell ráfordítani a forgatási helyszínek és alanyok megismerésére. Meg persze kell egy jó forgatókönyv. Vagyis tervezni kell, hiszen már éteznek olyan világhírű filmek, zenei videóklipek, amelyet okostelefonnal rögzítettek. Ha már a fejünkben összeáll előre a film, s ezt becsukott szemmel látjuk, akkor sokkal könnyebb lesz ezt leforgatni és látványosabb, mondhatni ütősebb lesz a végeredmény is. Kicsit agyalni kell azon, hogy mit, hogyan is szeretnénk megmutatni, illetve, hogy ezt miképpen is valósíthatjuk meg.
Manapság már tényleg nem vétek kézbe ragadni egy jobb minőségű mobiltelefont, illetve, ha van párbeszéd, akkor szerezni kell, akár egy elérhető árú mikrofont is. Szinte bármi lehetséges. Elképzelhető, hogy jó pár alkalommal újra kell venni egy-egy jelenetet, de gondos utómunkával szinte minden vasat ki lehet kalapálni, ahogyan szoktam fogalmazni, és én is folyamatosan tanulok. Még most is azt vallom, hogy bőven van hova fejlődnöm. Tehát mindenképp az a tanácsom a fiatal és kezdő filmeseknek, hogy bármilyen ötletük van, amit szeretnének filmre vinni, akkor az csak elszántság kérdése, ne féljenek belevágni és ha a legelső munka nem is kap Oscar-díjat, a következő már simán megérdemelheti. S ezért nem szabad feladni!
