Tavaly február végén esett el nem messze a tízemeletes háztól. Sosem történt vele ilyesmi, legfeljebb gyerekkorában meccseken, meg egyszer, amikor a vörös hajú, szeplős Tibike a folyosón tiszta szerelemből elbuktatta, ő meg fejbe vágta az uzsonnás dobozzal.
Csúszott a járda, ő meg persze felvette a legújabb magas sarkú csizmáját, úgy sietett a buszmegálló felé. – Megérdemelted, így jár a hiú asszony – ezt mondta volna az apja, és ezzel le is rendezte volna azt a kis balesetet. Valaki mentőt hívott, ő meg addig ott ült, hátát neki támasztva egy fa törzsének, és olyan csúnya szavakat mondott, hogy egy kíváncsi anyuka felháborodottan húzta el a kislányát, és a háta mögött bemutatta neki a középső ujját. Mintha ez őt érdekelte volna.
A sürgősségin megnézték, aztán felvitték a sebészetre, ott üldögélt jó sokáig, mint egy ott felejtett mosogatórongy, vagy egy szárnya szegett madár. Az éjszakai ügyelettől félig szunyókáló idős doki begipszelte a jobb bokáját, fájdalomcsillapítót íratott az asszisztensnővel, aztán kiültették a folyosóra. Onnan hívott taxit, egy rendes betegtologató fiú lifttel levitte, végig szlalomozott vele a dugig tömött szemetesek között, és mosolyogva zsebre dugta a tárcájából számolatlanul kivett pénzt. A taxissal közösen betették a hátsó ülésre, a bokája meg az egész lába fájt, csak azért nem sírt, mert nem szokott. Megadta a címet, aztán penge vékonyra húzta a száját. A taxis mosolyogva kérdezte, hogy reméli, nem a tizediken lakik, mert most jött onnan, és javítják a liftet. Majd belenézett a tükörbe, és nevetve azt mondta, hogy csak viccelt.
– Könnyebb lenne és jót tenne a lelkemnek állítólag, ha sírnék – gondolta, de aztán inkább nézte a járdán hömpölygő tömeget. Ki gondolta még akkor, hogy pár hét, és alig néhány öreg csoszog ilyentájt a kisboltig, hogy kenyeret meg tejet vegyen a megengedett idősávban. Azt sem tudták még ilyenkor, mi a fene az az idősáv.
A taxis bajuszos, mokány férfi volt, megállt a ház előtt, és néhány perc múlva megjelent két markos, festékes munkaruhás férfivel. Azok benéztek a kocsiba, aztán olyan „gólya viszi a fiát” módszerrel betették a liftbe, és mire kinyögött volna egy köszönömöt, el is tűntek, a sofőrrel együtt.
Egy-két pillanatig imbolyogva fél lábon ácsorgott, aztán leült, sikeresen egy víztócsa közepébe.
A nyolcadikon lakó Ildikó furán nézett rá, csak amikor meglátta a gipszet, akkor váltott át az arca sajnálkozó üzemmódba, megnyomta a tízes gombot, mert ő tényleg ott lakott, a tizediken. Faggatózó kérdéseire nem válaszolt, fáradt volt, pisilnie kellett, fájt a gyomra, és nem tudta, hol hagyta el a vadonatúj csizmáját, vagy lehet, hogy levágták róla, és azóta valahol egy szemetesben piheni ki az első és utolsó út fáradalmait. Látta a fiatal kis arcon a megbántottságot, de nem volt ereje szólni. Amikor nagyot zökkenve megállt a lift, kivonszolta magát, és keresni kezdte a lakáskulcsot.
Ildikó azért segített, kinyitotta az ajtót, aztán a lépcsőn lefelé indult. Nem köszönt.
A lakásban levette a kabátját, és elugrált a vécéig, aztán a heverőig, ott levetette a bal csizmát, majd kis gondolkodás után hozzá vágta a falhoz. Egész délután aludt, az éhség és szomjúság zavarta fel, kint persze már tök sötét volt. A gipsz felett kidudorodott a megdagadt hús, és fájt, mint a veszedelem.
El sem tudta képzelni, hogy fogja megoldani az életét.
Másnap betelefonált a munkahelyére, ahol a mindig unott Pirike alig hallgatta végig, azt mondta, hogy majd a főnökkel tárgyaljon, de az majd csak egy hét múlva lesz bent. Valami gyógyulást emlegetett, és már tette is le a kagylót. – Pukkadj meg! – mondta ki hangosan, sokszor beszélt itthon hangosan, ez az átka az egyedüliségnek.
Másnap reggel apja régi sétabotjával kikecmergett a fürdőszobába, utána a konyhába, de a hűtőben egy félig megsavanyodott tejfölön, meg egy fél üveg uborkán kívül nem volt semmi.
Kinézett az ablakon, alatta elterült a város, a szemközti ház majd minden ablakában égett a villany. Hat óra van – gondolta. A csengő berregni kezdett. Egy érdes férfihang szólalt meg az ajtón túlról.
– Én vagyok, a nyolcadikról, Ildikó lányom mondta, hogy baj van, jöttem segíteni.
Emlékezett rá, látta ezt az embert egy párszor, a liftben mindig köszönt, meg a gyerekekkel is leállt focizni, az öreg Marjákné szatyrát hozta a piacról, megjavította az ajtózárat. Olyan irgalmas szamaritánius – ezt gondolta akkor róla.
– Mindjárt nyitom az ajtót –, szólt kicsit rekedten, és nem vette észre, hogy sírni kezdett.
