Hónapokig töprengett, mit csináljon. Sose gondolta, hogy negyvenhárom évesen egyedül marad, mert a férje belebolondul egy szőke cicababába. Mondják még azt egyáltalán, hogy cicababa? Helyette valami csúnyát kellene, de odáig nem fog lealacsonyodni.
Kirázta a porrongyot az ablakon, mire leérne a negyedikről, minden kis kosz, cérnaszál elszáll a messziségbe, mint az ő egész élete. Vagy az álmai. Leült a fotelbe, ősrégi darab, de ő ragaszkodott hozzá, olyan jókat lehetett benne álmodozni.
Péternek két éve volt az egyetem befejezéséig, neki két hete az érettségiig, amikor összefutottak.
Szó szerint, a futópályán. Szerelem volt, mindent elsöprő, mint az olcsó szappanoperákban. Kitűnőre érettségizett, mindenki örült, hisz a telepen ő volt a második lány, akinek ez sikerült.
Meg az anyjának, aki csak a fejét csóválta, amikor bemutatta Pétert. Nem szólt bele a döntésébe, mert az övét annak idején sokan ellenezték, és mégis sikerült a házassága. – Ezerből egy – jegyezte meg kesernyésen Arany, aki az utolsó utcában lakott, és szivárványos szépségét mindenki megcsodálta.
Péter szülei nem örültek, finoman szólva. Úgy néztek rá, mint egy egzotikus bogárra.
Hosszú fekete haja derekáig ért, kék szeme világított kreol bőrű arcában.
– Mindkettőnktől csak a szépet örökölted – ezt mondogatta neki anyja, de ő ezzel nem sokat foglalkozott.
A főiskolából nem lett semmi, be se adta a papírt, mert mire észbe kapott, Kispeti már úton volt.
– Ó, felvilágosultság, ó, 21. század! Hol vagy, amikor elborul a lány esze a szerelemtől? – ezt kérdezte tőle anyja, és bement a nagyszobába, hogy kisírja magát.
Szűk körű esküvő volt, Péter szülei éppen csak bólintottak, és hátul ültek le a hivatalban. Mire aláírták a papírt, márt csak az ő szülei topogtak ott nagy zavarban, meg a két tanújuk. Könnyen indult az életük, kaptak egy két és fél szobás lakást az egyetemhez közeli lakótelepen, Péter apja intézett mindent, ő meg mint egy lelkes kamaszlány rendezkedett. Így visszagondolva az is volt.
Az esküvőjére kapott pénzből függönyt vett, szőnyeget, és egy hétfői nap elkuncsorogta Aranytól a hatalmas virágos fotelt, ami elfoglalta a nagyszoba legvilágosabb sarkát.
– Ketten is elférünk benne! – lelkendezett, és nem vette észre az ifjú férje fintorgását.
Vagy nem akarta.
Jöttek a gyerekek, Kispeti meg Enikő. Alig van köztük másfél év. Eleinte mindenki lelkes volt, az összes haver, dajkálták őket, nem volt ügy, hogyha el akartak menni moziba, sőt akár hosszú hétvége is belefért néhányszor.
Fotó: Salánki Anikó
Amikor beadhatta volna a továbbtanulási papírt, a férje már majdnem megkapta a főmérnöki kinevezését, és arra kérte, maradjon még otthon a gyerekekkel. Nem tiltakozott, mert nagyon szerette ezt az időszakot. Két kedves szomszédjuk közül előbb Maja költözött el, kiment Londonba.
A lakását egy zsémbes öreg katona vette meg, aki képes volt a legkisebb zajra is átdörömbölni, sőt egy idő után már fel is jelentette őket, csendháborításért. Pedig előre szóltak neki, hogy régi egyetemi társak jönnek vidékről, kicsit tovább maradnak, elnézést meg ilyesmi, de az őrnagy urat nem érdekelte. Lehet, hogy nem őrnagy volt, mindegy is.
A másik szomszédjuk tovább maradt, és Larissza aranyos volt, enyhe kis akcentusával meg csodálkozó nagy kék szemével, de az égadta egy világon nem lehetett megkérni semmire.
Aztán egy nap érte jött egy magas, kucsmás férfi, és hazavitte.
Sokáig üresen állt a lakás, Péter azt magyarázta, hogy meg kéne venni, összenyitni, akkor már egész emberi módon laknának.
Ő meg döbbenten nézte, sose gondolta, hogy a lakás nem megfelelő, hisz szerették, elfértek.
Kiderült, hogy a főmérnök úrnak már nem elég. Akkor még csak a lakás nem volt elég – gondolta kesernyésen. Aztán gyorsan elteltek az évek, tényleg, mivel is? Ő otthon volt, aztán négyórás munkát vállalt a közeli kisboltban. Mekkora tervei voltak pedig! Nem érezte megalázónak a kiszolgálást-pakolást, mégis volt egy kis külön pénze, nem kellett mindenért a férjéhez fordulni.
Érdekes, hogy milyen soká vette észre, hogy smucig, fösvény, kupori. Mindig morgott, amikor pénzt kért, a háztartásra meg a gyerekeknek, ami kellett. Meg csapkodta az ajtót, hogy még csak igazgatóhelyettes, nem Krőzus. Ő magára alig költött, amennyit anyja titokban adott neki.
Péternek bezzeg kijárt a csináltatott cipő, az elegáns zakók, a munkahelyre nem járhat topisan, ezt vágta a fejéhez, amikor egyszer szólt. Ő meg egyre jobban elszürkült. Ilyen hétköznapi-közhelyes életekkel vannak teli a nőkről szóló magazinok, amikbe beleolvasott az utóbbi időkben. Miért nem mondta meg rögtön, amikor Kispeti iskolába ment, hogy Enikőt beíratja az óvodába, félnaposra, ő meg elkezdi az iskolát? Szó se volt róla sose, hogy mit akar. Csak belenyugodott mindenbe, bólogatott, mint egy középkori háziasszony.
Mi lett a vagány lázadóból, akire felnéztek a gimiben, aki pörgött ezerrel, és magával ragadott mindenkit? Mi lett belőle?
Előbb Kispeti költözött el, két haverjával vett ki egy lakást, meg se próbált egyetemre menni, helyette taxizott, előbb csak úgy feketén, aztán hivatalosan. Másfél éve kiment Londonba, meglátogatta Maját is, aztán már csak a cuccaiért jött vissza. Néha küld egy sms-t, hogy minden oké. Meg fotókat tesz fel a facebookra, még szerencse, így legalább tudja, hogy még megvan. Péter sose emlegeti a fiát, egyszer mondta csak, és gyűlölet sugárzott a szeméből, hogy a rossz nevelés az oka, amiért így alakult az élete. Ő meg majd elsüllyedt szégyenében, mert pont vendégek voltak, nem barátok, mert azok felszívódtak, csak munkatársak a cégtől. Péter cégétől, ahol már társtulajdonos volt.
Enikő férjhez ment, alig húszéves volt, két évet végzett a főiskolán
A férje már nem is szólt semmit, csak lesújtóan nézett.
Aztán fél éve egy csütörtök este bejelentette, hogy elköltözik. Így, ilyen egyszerűen. Majd hozzátette, hogy örüljön, itt hagyja neki a lakást, aztán ennyivel elégedjen meg. Mindenki intézze az életét, ahogy tudja. Ő meg csak nézte szépen őszülő férjét, aki már régen nem volt az, akibe beleszeretett, hanem egy nagyképű-nagyhangú basa. Ezt meg is mondta neki, majd bevágta az ajtót, hogy csak úgy nyekkent. – Már késő – mondta félhangosan, és csak lent bőgte el magát.
Mikor vagy két óra múlva hazavánszorgott, a szekrények üresen tátongtak.
Hónapokig töprengett, mit csináljon, mert akkorra már megkapta a válási papírokat, és a jóakaratú emberek elmesélték Loncikát is, aki fiatal volt, szőke lobonca csak úgy úszott utána, amikor rohant az ő volt férje felé, és majd ledöntötte a lábáról, úgy nyalta-falta a nyílt utcán meg a vendéglőkben.
Ez fájt. Évek óta nem voltak vendéglőben.
Egy este kihúzta a nagyszobából a fotelt, bűn nehéz volt. Az őrnagy kinézett, és csodák csodája nem szólt semmit, hanem cipőt vett, aztán együtt betuszkolták a liftbe az ormótlan bútort.
Kint kitették az út szélére, egész jól mutatott. Megköszönte a segítséget, az öreg bólintott, és kész.
Ekkor döntötte el, hogy eladja a lakást, a pénzzel meg két bőrönddel felszáll egy vonatra, és megy, ahova viszi. Majd leszáll valahol. Majd lesz valahogy.
Talán még nem késő, és elkezdheti a főiskolát.
Kicsit elmosolyodott, és feladta a hirdetést. „Lakótelepi lakás berendezve eladó.”
– Egy fotel híján – mondta félhangosan, és nem sírta el magát.
