Nemrég Bori Imre levelezései kapcsán irodalmi beszélgetés zajlott Szabadkán, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban (VM4K). Az est vendégei dr. Ózer Ágnes muzeológus, történész, Bori Imre lánya, Berényi Emőke szerkesztő és Virág Gábor, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója voltak, akiktől megtudhattuk, hogy A címzett: Bori Imre címmel kötet jelenik meg, várhatóan a júniusi Ünnepi Könyvhétre. Az irodalmi csemegének számító kiadvány a neki írt levelekből ad közre egy válogatást az 1951-től és 1989-ig terjedő időszakból, a megjelenésére pedig születésének kilencvenedik és halálának tizenötödik évfordulója alkalmából kerül sor. Bori Imre író, irodalomtörténész, egyetemi tanár, kritikus, szerkesztő a Kilátóban rendszeresen publikált, és erre kitért Virág Gábor is:
BORI IMRE MUNKARAJZA
– Miközben készültem a beszélgetésre, kezembe akadt a Kilátó 1999. évi, december 18-ai száma, amelyben Bori Imrét 70. születésnapja alkalmából köszöntötték. Bányai János azt írta ebben a számban Bori Imréről, hogy nem életrajza, hanem munkarajza van – hallottuk Virág Gábortól.
Berényi Emőke kiemelkedő irodalomtörténészünk jelentőségét taglalta:
– Bori Imre a korának egyik legnagyobb literál kulcsfigurája, nagyon aktív szereplője volt. Nemcsak az irodalmi szövegekről való gondolkodásunkat alapozta meg, a tankönyvei, az általa szerkesztett folyóiratszámok vagy éppenséggel az avantgárdról szóló kutatásai által, hanem azt is, ahogyan magunkra, mint kisebbségi sorban élő emberekre gondolunk. A levelezéseiből nagyon jól kivehető egyfajta alakulástörténet, a szemléletének módosulása is, ami különösen izgalmassá teszi ezeket a leveleket. Úgy gondolom, hogy ez a levelezéskötet nagyon jó kutatási alapanyag lesz azok számára, akik az irodalomtörténet-írás történetével foglalkoznak. Egyebek között Weöres Sándor is aktív levelezőtársa volt, egyik legismertebb önéletrajzi verse, amely később a Merülő Saturnus című kötetben is megjelent, Bori Imrének íródott és benne van ebben a válogatáskötetben. A levelekből összeáll a vajdasági magyar irodalomtörténet-írás fejlődésregénye is, és tulajdonképpen az egyetemes magyar irodalomtörténet-írás szegleteire is ráláthatunk – tudtuk meg Berényi Emőkétől.
CSALÁDI BESZÉLGETÉSEK
Dr. Ózer Ágnes elmondása szerint apja nagyon igényelte a család támogatását:
– Anyámmal és a húgommal beleszövődtünk az irodalomtudománnyal való foglalatosságába. Apám otthon ülő ember volt, nem a kabinetben dolgozott. Nálunk anyámnak nem a konyhában volt a helye, nekünk pedig nem a gyerekszobában. Mindenben együtt voltunk. Amikor díjat kapott, annak mindannyian örültünk, amikor szidták, azt mi is végigszenvedtük. A támadások nagyon rosszul érintették. Ezt is otthon dolgozta fel, biztatás, vigasztalás és munkára buzdítás kíséretében. Amikor csalódás érte vagy frusztrált volt, munkával, írással gyógyította magát. Nem nézett hátra, csak előre. Lekötötték az újabb ötletek, hogy miről írjon, és amikor megjelent a könyv, az volt az elégtétel a sérelmekért.
Én egy kicsit nyavalygós voltam, amikor házi feladatként fogalmazást kellett írni, sosem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan is kezdjem, mindig azt mondta: „Nagy betűvel, Ágneskám! Nagy betűvel.” Ezt a fajta humort minden bizonnyal Bori nagyapánktól örökölte. Anélkül, hogy azt éreztük volna, tanított is bennünket. Ha valami tetszett neki, azt hangosan felolvasta nekünk, és ami felcsigázta az érdeklődését, arra felhívta a mi figyelmünket is. Függetlenül attól, hogy prózáról vagy versről volt szó. Ha csörgött a telefon, nem ő jelentkezett, nekünk szólt, hogy emeljük fel a kagylót. A cikkeit, amiket sorozatban jelentetett meg a Magyar Szó, velünk vitette el a Forumba, a lap titkárságára. Megtanított bennünket arra, hogy bármilyen félelemérzet nélkül bekopogjunk és azt mondjuk: itt az édesapánk írása. Akkortájt bosszankodtunk, amiért a tanítás előtt ezzel nekünk kellett rohangálnunk, s azért is, hogy miért nem ő jelentkezik a telefonhívásokra. A húgommal már csak felnőtt fejjel fogtuk fel, hogy amit a lustaságának tudtunk be, azzal valójában azt akarta elérni, hogy mi is tudjunk kommunikálni. A beszélgetéseiben az egész családunk részt vett, bele is szólhattunk – legyen szó egy hétköznapi emberről vagy a magyar irodalom kiemelkedő egyéniségeiről, például Németh Lászlóról, Juhász Ferencről vagy Weöres Sándorról –, közben kávét főztünk, megkínáltuk a vendégeinket. Ezért van az, hogy a hasonló nézetűekkel és felfogásúakkal mi is összeköttetésben álltunk, és apám halála után is egyenrangúan tudtuk folytatni a kommunikációt kiemelkedő irodalomtörténészeinkkel, például Ilia Mihállyal, Pomogáts Bélával, Bodnár Györggyel vagy a kolozsvári Kántor Lajossal. Valamilyen módon tehát mi is belekerültünk ebbe a kötetbe, hiszen családi barátságok szövődtek. Az irodalomtörténeti témák keveredtek a családot érintő, munkahelyi vagy épp egészségügyi problémák megbeszélésével. Szoros kapcsolatok alakultak ki. Az is előfordult, hogy szlovákiai írók utánunk jöttek a tengerre. Kilenc évig Peraston, a Kotori-öbölben nyaraltunk, és ott összejött egy társaság, apámmal beszélgettek, vitatkoztak, pecázgattak. Édesapám egyébként heves vitatkozó volt, édesanyám viszont nagyon nem szerette, amikor túlzásba vitte. Ilyenkor rászólt, megrótta. Olyan összeszólalkozása is volt édesapámnak, aminek politikai következménye lett. Miután Darvas Józseffel, a Magyar Írószövetség akkori elnökével és Marjai Józseffel, Magyarország egykori belgrádi nagykövetével konfliktusba keveredett, a Kassákról szóló monográfiáját a zúzdába akarták küldeni, így került a könyvtárak zárt részlegére. Ugyanakkor a kötet 1967-ben a legszebb könyv lett. Apámat ezután másfél évig mellőzték Magyarországon.
KEREKEN 50 ÉVE
Édesanyám nem volt irodalomtörténész, de hűen kísérte édesapámat a kutatásaiban, főleg amikor a magyar avantgárd irodalom történetét kutatta, mert az erről megjelent írásokat vagy kéziratokat gyakran elzárva őrizték az intézmények, és oda csak papírt és ceruzát lehetett bevinni. Fénymásolni még nem nagyon lehetett, ezért édesanyám volt a másolókisasszony. Együtt jártak kutatni a Széchényi Könyvtárba vagy más könyvtárakba, hiszen apám fizikailag nem győzte volna egyedül a rengeteg másolást. A levelezésekből az is kiderül, hogy miután lehetővé vált a mikrofilmezés, a könyvtáraknak szólt, hogy mit filmezzenek le neki. Édesanyám persze más formában is támogatta édesapámat. Amikor valamit nem akart megírni vagy már nem az elképzelései szerint alakultak a dolgok, akkor anyám volt az, aki biztatta. A családunkban elv volt, hogy amit az ember elkezd, azt igyekeznie kell befejezni. Lehet az rossz, kevésbé sikerült, de végig kellett menni az úton. Ezt megkövetelték. Ha rosszul is, de be kellett fejezni, pontot tenni a végére. Mások is azt mondták, és most már anyám is beismeri, hogy a segítsége nélkül édesapámnak nem jelent volna meg ennyi könyve. Nem bírta volna végigjárni azt az utat, ami ezeket a könyveket létrehozta. A családi házban továbbra is a könyvei, kéziratai, levelei közt telnek a mindennapok. A mai napig is összejövünk édesanyámnál, és tizenöt év után is kézbe vesszük, ide-oda rakosgatjuk a köteteket. Nem szakadtunk el – fejtette ki dr. Ózer Ágnes, aki a készülő kötet leveleit válogatta:
– Jól ismerem ezeknek a tartalmát. Neveletlenül kíváncsi voltam. Kicsi koromban is elolvastam a leveleit. A régieket és az újonnan érkezetteket is. Nem tiltotta, sosem szólt rám, csak azt mondta, tegyem majd őket vissza helyükre. Ilia Mihály 2014-ben lett nyolcvanéves. Akkor Kántor Lajosnak támadt egy ötlete, hogy készítenek egy könyvet Kedves Miska címmel. Fel is hívott, hogy mivel apám már meghalt és nem írhat Ilia Mihálynak, ezért írjak én a család nevében. Ekkor kitaláltam, hogy megkeresem a leveleket. Mivel a legintenzívebb levelezés köztük zajlott, elhatároztam, hogy erről írok. Ekkor rábukkantam Ilia Mihály első levelére, amelyet apámhoz címzett. A dátumból ítélve kereken 50 évvel azelőtt írta, tehát amikor harmincéves volt. A keresgélés során sok mindenre fény derült. Akkor kezdtünk beszélgetni arról, hogy válogatást adjunk közre az apámnak írt levelekből. Történészként azt is észrevettem, hogy van egyfajta történelmi vonulata is. Az akkori, elsősorban a vajdasági magyarságot érintő társadalmi kérdések is megjelennek ezekben a levelekben. A nagy vitákat kiváltó, 1950-ben megjelent áprilisi Híd körüli és a későbbi irodalmi életben aktívan résztvevők egymás közti kommunikációjáról is szólnak ezek a levelek. Ezek elsőrendű történelmi források. Kirajzolódik egy történet, a jugoszláviai magyar irodalmi és tudományos élet fő vonulatai és kapcsolatrendszere, ahogyan kialakul a kommunikáció magyarországi írókkal, irodalomtörténészekkel, de ugyanúgy a kisebbségi létbe szorult és a nyugati magyar irodalmárokkal is. Több rétege lesz a levelezésnek – mondta dr. Ózer Ágnes.
