A magyar kultúra napja alkalmából Határtalan képzőművészet címmel felvidéki és vajdasági magyar fiatal képzőművészek műveiből nyílt kiállítás a szabadkai Kortárs Galériában. A tárlat fő szervezője a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány és a Felvidéki Magyar Szépművészeti Egyesület, a vajdasági társzervezők a Kortárs Galéria mellett pedig a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ, valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A kiállításon Acsaji Györgyi, Argyelán Zita, Gubik Korina, Kincses Endre, Lázár Tibor, Monyov Glória, Pesti Emma, Raffai Ingrid, Sándor Laura, Tarkó János, Újházi Adrienn és Vass Szabolcs vajdasági művészek, valamint Éliás Ádám, Kršňáková Alexandra, M. Kiss Márti, Mayer Éva, Mazán Anikó, Méry Beáta, Nagy Judit, Szunyog Júlia, Szűcs Gábor, Tarcsi Ádám, Török Bianka és Vámos János felvidéki alkotók művei tekinthetők meg. Blaskó Árpád és Brenner János, a két vajdasági kurátor köszöntője után a kiállítást Verebes György Munkácsy Mihály-díjas festőművész nyitotta meg:
– Nem ez az első lehetőség, amikor felvidéki és délvidéki művészek egy kiállítás erejéig találkozhatnak, viszont ez talán az egyik legérdekesebb módon karizmatikus alkalom. Izgalmas kérdéseket feszeget ez a kiállítás, amelyekről folyamatosan érdemes és kell beszélni. Egyik a korhatár, a másik a gender kérdése. Fiatal művészekről van szó, ami szám szerint a negyvenéven alatti korosztályt jelenti, de köztudott, hogy manapság a globalizált kulturális térben, egy bizonyos generációsemleges tendencia van érvényben, azaz egy mű befogadásában, értékelésében, megítélésében, semmit sem jelent az, hogy az alkotója milyen korú, mint ahogy ún. gender-tendenciák is léteznek a globális kultúrtérben, ami pedig azt jelenti, hogy semmi sem számít az, hogy milyen nemű egy mű alkotója. Ezzel szemben két distinkció is megtörténik e kiállítás keretében, és szerintem ez így jól van. Miért van jó az, hogy a magyar kultúra napján Kárpát-medencei peremterületekről hozunk össze alkotói szemléleteket egy sajátos válogatási attitűd alapján? És vajon miért jó az, hogy a generációsemlegesség túlhangsúlyozásának a korában vállaltan azt mondjuk, hogy fiatal művészekről van szó, tehát negyven év alatti generációról. Pontosan akkor van erre szükség, amikor egy ilyen projektum kapcsán elsőként az ötlik a szemünkbe, hogy ezek az elválasztó, különválasztó meghatározó jelzők, tulajdonképpen összekötők. Az első, ami szembeötlik, az egy nagyon érdekes és szubtilis összhangzás. Wehner Tibor, aki az egyik legtárgyilagosabb, legszikárabb hangú művészettörténész a magyar kultúrtérben, a katalógus bevezetőjében említ egy nagyon érdekes jelenséget, mégpedig azt, hogy ezen a kiállításon, igencsak nehezen fellelhető az ún. couleur local, a helyi szín. Azt írja, hogy ha ezeket a műveket, verbális attribútumok, név, különféle tárgyi, tényszerű adatok ismerete nélkül tekintenénk meg, akkor szinte lehetetlen dolgunk lenne annak megállapításában, hogy melyik művek származnak a Felvidékről és melyikek keletkeztek a Délvidéken. Ebben egyébként teljes mértékben igaza van – hallottuk Verebes Györgytől, aki visszaemlékezett a saját pályaindulására és azokra a vizuális impulzusokra, amelyek Vajdaságban, Zentán érték.
TUDATOS KÉRDÉSFELTEVÉS
– Mi tagadás – hadd legyek egy kicsit profán –, gyakorlatilag a képregényekből tanultam rajzolni. Ez a magyarországi művészekről nem volt elmondható, mert ott csak néhány képregénnyel találkozhattak az emberek, ez a fajta vizuális kultúra, a rajzolásnak ez a nagyon sajátos illusztratív íze, viszont még hosszú évtizedeken keresztül és mind a mai napig tetten érhető a délszláv területeken. Ugyanez elmondható a lengyel művészekről is, az sem véletlen, hogy náluk a plakátművészet emelkedett olyan szintre a hetvenes-nyolcvanas években, hogy az mind a mai napig kihat az egész művészeti habitusukra. Ahhoz képest, hogy 10–30 évvel ezelőtt számomra Magyarországon könnyű volt felismerni egy-egy kiállításon a Délvidékről érkezett művészeket a sajátos egyéni ízük, a technikai felkészültségük mikéntje, a hozzáállásuk és valami nagyon sajátos frissesség miatt, amit nyilván a más nyelvi kultúrákkal való érintkezésből nyertek, ez manapság már tényleg kevésbé tetten érhető. Wehner Tibornak valóban igaza van: az eszköztár lehet különböző, de a fiatal művészekben tényleg, korábban nem tapasztalható megfontoltság érhető tetten, ami szükségszerűen kortünet. Szerintem e tárlat legfőbb jellemzője a nagyon tágan, mégis nagyon szűken értelmezett konceptualitás, bármilyen furcsán is hangozzék. A konceptualizmus a hetvenes évek nagy neoavantgard irányzata volt, gyakorlatilag a kommentárigényt hozta magával, a művek filozofikus magyarázatát és ezt különféle vetületekben, dimenziókkal operálva tárta a nézők elé, egészen bizarr megjelenési formákig. Nem ebben az értelemben gondolom a konceptualitást, pontosabb az, hogy koncepciózusság. Ahhoz képest, hogy egészen fiatal művészek alkotásaival állunk szemben, megejtő módon, erőteljesen jelenik meg bennük a tudatos kérdésfelvetés. Épp ezért nem szívesen mondanám a kiállítás műveire azt, hogy kísérletező jellegűek, mert nem kísérleteket látunk, hanem kiérlelt kérdéseket, és adott esetben kiérlelt válaszokat is. Mindannyian tudjuk, hogy egy képzőművészeti alkotás esetében nem okvetlenül a válasz a lényeg. Már maga a kérdőjel, vagy egy felkiáltójel felrajzolása, az asszociációs háló megremegését idézi elő a befogadóban. Ez a kiállítás képes arra, hogy más emberként távozzunk innen, mint ahogyan beléptünk. Ez minden műalkotásnak az első, legfontosabb és legmagasabb ismérve. És ez itt megvalósul – fejtette ki Verebes György, és a szólt a műfajokról is.
A FENYŐFA
– Természetesen a műfaji meghatározottságok mentén, rengetegféle megnyilvánulást látunk az egészen expresszív gesztusfestészettől, a mélyen átgondolt, szinte geometriai absztrakt eszköztárát felvonultató koncepciókig, analitikus, filozofikus, egzisztenciális kérdések felvetéséig és ez szinte mindegyik műről elmondható. Eszembe jut egy hasonlat, amely Németh Norberttől származik, aki a tradicionális kultúráknak a rendszereit kutatta, és egy hasonlattal él a hagyományra vonatkozóan. Nem véletlenül említem a hagyományt, mert ami a felületi különbözőségek ellenére ezekben a művekben megjelenik, az pontosan ez az átgondolt, kiérlelt kérdésfelvetés, ami a fiatalok esetében meglepő bölcsességre és tudatosságra utal. Megindító ezeket a kérdéseket látni, amelyek néhol a kép címeiben is meg vannak fogalmazva, bármilyen szikár, vegytiszta címekkel is találkozunk. Bármennyire is különbözőek a megnyilvánulási eszközök, a vizuális megközelítés módszertana, a kérdésfelvetések legitim módon örök érvényűek, és bárhol a Földön ugyanarról szólnak, bármelyik korban ugyanezekről a kérdésekről szóltak a művészek lényegi kérdésfelvetései. Az, hogy miért lehetséges, hogy ez a sokszínűség ebben az egységben ilyen felismerhető arccal jelenik meg, azt példázza a hasonlat, ami egy fenyőfát vizualizál. Ez a fenyőfa, maga a hagyomány. Itt tegyünk egy különbségtételt a szokásrend, a szokványosság, a megszokott dolgok és a hagyomány között, mert ez nem ugyanaz. Ha a fenyőfa a hagyomány, akkor az ágai lehetnek a különféle szokásrendek is, amelyek helytől, kortól függően változhatnak. Ha ezt a fenyőfát belepi a hó, akkor az ágai lehajlanak a hó súlya alatt és amikor túl sok lesz rajta, annyira lehajlanak, hogy lehullik róla és az ágak újra kiegyenesednek. Tehát a szokások megújult formában ismét tükrözik azt az egy szilárd törzset, ami nélkül ez az egész mozdulatrendszer nem jöhetett volna létre és ez az egy szilárd törzs a hagyomány. Ez az ember ősbölcsessége, ami folyamatosan a leglényegibb kérdések felé irányítja őt és vajon mi lehetne a művészetnek tisztább és komplexebb szerepe, minthogy, ha időnként koronként el is halványodva, de mindig visszatérjen ezekhez az alap, lényegi egzisztenciális kérdésekhez, lefejtse magáról a magamutogatási sallangot és tisztán, kendőzetlenül tegye ki magát ezeknek a hatalmas nagy kérdőjeleknek, vagy az egyetlen nagy kérdőjelnek. Ezekben a művekben sokasodnak a kérdőjelek, időnként megjelenik kettőspont is, pontosvessző, akár egy kijelentőmondat is, ami egyszeri és megfellebbezhetetlen közlendőt takar és megjelennek felkiáltójelek is, amelyek felráznak, fel akarják hívni a figyelmet valamire, ami nincs rendben. Mindenféle írásjel megjelenik ezen a kiállításon, az egy nagy kérdőjel égisze alatt és ez a kérdőjel az, ami összeköt. A megkülönböztetősséget magában hordozó alapkoncepció ellenére is legitimnek tartom ezt a projektumot. Térbeli distinkció és generációbeli distinkció: miért helyes ez? Annyit beszélünk a környezetünkről, a környezetszennyezésről, a pusztításról, a megóvásról, arról, hogy óvjuk a biodiverzitást. Ha egyetértünk abban, hogy a biodiverzitás az életünk letéteményese, minden növény és állatfajt óvnunk kell, akkor ha van egy – Wehner Tibor szavaival élve – couleur local, egy helyi szellemi szín, kultúrtér, amit nevezzünk Kárpát-medencének és benne a magyar nyelv által körbehatárolt filozófiai gondolati háttér, akkor ezt miért nem óvjuk? Miért nem építünk nem elválasztó, hanem összekötő határokat, csak azért, hogy megóvjuk ezt a couleur localt, mert az emberi kultúra csak sokszínűségében él. Az emberi szervezet is attól működhet, hogy a sejtjei különféle szöveti környezetben, különféle funkciókat képesek ellátni. A testünk sejtjei sem egyformák. Az emberiség kultúrtestének a sejtjei sem szabad, hogy egyformák legyenek, és igenis keressük a hasonlóságokat a különbözőségekben és a különbözőségeket a hasonlóságokban – mondta Verebes György.