Kovács Jolánka novelláival, meséivel és versfordításaival olvasóinknak is többször volt alkalmuk találkozni a Kilátó hasábjain. Prózakötetek szerzője, emellett több műfordításkötet is fűződik a nevéhez, továbbá ő az általános iskolai Anyanyelvápolás tankönyvek szerzője is. A műfordítás, a mese- és a novellaírás mellett köteteket szerkeszt, lektorál. Iskolai könyvtárosként irodalmi rendezvényeket is szervez. Nemrég a Szávaszentdemeteren (Sremska Mitrovicán) megrendezett Képzelet és álmok elnevezésű, fiatal költők nemzetközi fesztiválján átvehette a Napóra-díjat. Az elismerést a helyi Sirmijumart Kultúrközponttól kapta a sokéves együttműködésért és a fordítói tevékenységéért. Műfordítóként nemcsak a szerb és a magyar szerzők műveinek átültetésével foglalkozik, hanem igyekszik ápolni a határon átnyúló irodalmi kapcsolatokat, együttműködéseket. A díj kapcsán a műfordításról, írói és tankönyvszerzői tevékenységéről, valamint az írókkal, költőkkel kötött barátságokról beszélgettünk vele.
Hogyan érezte magát, amikor megtudta, hogy megkapta ezt az elismerést?
– A Napóra-díjat a szávaszentdemeri Sirmijumart Kultúrközponttól kaptam. Inkább elismerésnek tekintem, mint díjnak, mert már évek óta együttműködöm a kultúrközponttal. A Sirmijumart Kultúrközpont már tíz éve hirdet nemzetközi verspályázatot általános és középiskolások részére. Jó néhány éve felkértek, hogy próbáljam meg bevonni a magyarországi gyerekeket, hogy ők is küldjék be verseiket a pályázatra. Nagy köszönettel tartozom Benák Katalin hódmezővásárhelyi nyugalmazott könyvtárosnak, aki elvállalta, hogy miután megkapta tőlem a verspályázat magyar nyelvű szövegét, szétküldte az iskoláknak, majd a pályamunkák hozzá érkeztek be. Ezeket továbbította nekem, én pedig lefordítottam őket szerb nyelvre. Évente rengeteg magyarországi diák jelentkezett a pályázatra. Volt olyan év is, hogy 50–60 vers érkezett, de legtöbb alkalommal körülbelül 30 darab. Ezeket mind lefordítottam a szerb ajkú zsűri számára. Sokszor voltak díjazottak a magyarországi gyerekek között is, aminek nagyon örültem. A díjátadó után a Sirmijumart minden évben kiadott egy antológiát, amelybe bekerültek a díjazott versek. A magyar gyerekek verseit is szerb nyelven jelentették meg, de a cím és a gyerek neve magyarul is szerepelt. Aztán elküldték nekem a könyveket, én pedig valahogyan eljuttattam őket Benák Katalinnak. Ő minden évben egy irodalmi estet szervezett a hódmezővásárhelyi könyvtárban, ahova meghívta a díjazottakat. Felolvasták a verseket és elbeszélgettek. Ezért a közreműködésért kaptam a Napóra-díjat, valamint a fordításaimért. Nedeljko Terzić író, költő Szávaszentdemeteren él, és eddig két kötetét fordítottam le. Évek óta tart az együttműködés a szávaszentdemeteri Sirm Kiadó és a budapesti AB-Art Kiadó között. Balázs F. Attila és Nedeljko Terzić között egyfajta hídként működtem. Ez még az az időszak volt, amikor Balázs F. Attila Pozsonyban élt, és ott működött az AB-Art Kiadó. Akkoriban az AB-Art Kiadó jóvoltából magyar nyelven megjelent Nedeljko Terzić két kötete, amelyeket én fordítottam le. Ennek ellenében a szávaszentdemeteri Sirm Kiadó kiadott néhány kötetet szerbül. Ez a közreműködés, barátság a mai napig tart.
Nemcsak szerb nyelvről magyarra, hanem magyarról szerb nyelvre is fordít. Sok műfordító nem próbálkozik meg a magyarról szerbre való fordítással, mivel számukra nehéz feladat. Ön szerint melyik a nehezebb?
– Egészen biztos, hogy magyarról szerbre fordítani nehezebb. Azt sem mondhatom, hogy ebben kiváló vagyok. Persze, hogy nem vagyok kiváló elsősorban azért, mert a magyar az anyanyelvem. Muzslyán nőttem fel. Gyerekkoromban Muzslya még színtiszta magyar falu volt, tehát nem is tudtam kitől megtanulni szerbül. Az általános iskolában tanultam a szerb nyelvet. Amikor Újvidékre kerültem – a Magyar Tanszékre jártam –, az egyetemista kollégiumban tanultam meg beszélni is szerbül. Aztán, amikor dolgozni kezdtem: először tizenhét évet tanítottam anyanyelvápolást Erzsébetlakon, majd átkerültem Muzslyára, ahol a kollektíva fele szerb anyanyelvű volt. Inkább itt fejlődött ki a szerb nyelvtudásom. Nem tudom, hogy mondhatom -e azt, hogy anyanyelvi szinten beszélem a szerbet. Talán, de ez még mindig nem az, mint amikor valaki szerb környezetben nő fel. Nagyjából jól tudok szerbül, most már a környezetemben is nagyon sokan ezen a nyelven beszélnek. Akkor vettem észre a szerb nyelv szépségeit, amikor fordítani kezdtem. A lektor szerepe mindig fontos, tehát nem adok ki a kezemből semmilyen kéziratot, mielőtt egy szerb ajkú lektor át nem nézi. A lektor az, aki finomít, aki nálam sokkal jobban érti a szerb nyelv lelkét és szellemiségét. Nemcsak olyan hibákat javít ki, amelyek véletlenül csúsznak be. A nyelv lelke inkább a lektor kezében van. Miért könnyebb szerbről magyarra fordítani? Mindannyian tudjuk, hogy a magyar nyelv sokkal gazdagabb a szókészlet tekintetében, mint a szerb. Amikor szerbről fordítok magyarra, már az elején jobban örülök, mivel több a lehetőség, hogy szabadabban kifejezzem magam. Mikor lefordítottam a szöveget magyarra, és utána átdolgozom, az egy külön élmény, mert sokkal biztosabb vagyok magamban. A tizenkét megjelent kötetemből négyben vagy ötben jelent meg szerb nyelvről magyarra fordított szöveg. Egyszerűen többen kérnek fel arra, hogy magyarról szerbre fordítsak.
Ön szerint milyen a jó műfordítás?
– A jó műfordítás szerintem csak is az lehet, amely nemcsak érthető a másik nyelven, hanem élvezhető is. Egy jó műfordításnak hangulata van, leköti az olvasót. Nemcsak leköti, hanem meg is érinti. Nagyon fontos, hogy a szöveg megérintse az olvasót. Az a jó műfordítás, amikor az olvasó a műfordítás olvasása közben örülni tud annak, hogy megismerhette a más nyelvű írót, akitől szöveget olvas.
Nemcsak prózát fordít, hanem verseket is. Melyik milyen kihívások elé állítja?
– Mindkettő kihívás, a próza és a vers is. Úgy mondanám inkább, hogy mindegyik mű, amelynek a fordításának nekikezdek, mindig kihívás. Az első dolog, hogy ha ismerem a szerzőt, az jó, de akkor is utánanézek még. Ha nem ismerem, akkor alaposabban utánanézek, tehát elolvasom az életrajzát, annak is, hogy miként él, mivel foglalkozik. Soha nem jó a szó szerinti fordítás. Amikor először fordítom a művet, az már nem szó szerinti fordítás, és ezután jönnek a javítások. A prózánál az a fontos, hogy soha ne siessek a fordítással. Nem is tudok sietni. A fordításnál nem lehet rohanni. Azt lehet csinálni, hogy folyamatosan csináljam, tehát naponta foglalkozzak vele. Az is fontos, hogy rákattanjak az író stílusára. Gion Nándort nem nehéz fordítani, de nem is könnyű, mert nála sok a többszörösen összetett mondat. Hömpölyög az egész szöveg, és ezt a hömpölygést kell visszaadni szerbül. Nagyon oda kell figyelni, amikor hét-nyolc soros mondatok vannak, hogy honnan is kezdjem, hogyan bogozzam ki, és abból hogyan legyen szerb nyelven is egy olyan gyönyörű szép, hömpölygő, többszörösen összetett mondat. A párbeszédek is nagyon fontosak. Nem mindegy, hogy miként fordítunk párbeszédet. Sokszor ezekből domborodik ki a szereplők jelleme. Ez Gionnál is jellemző. Vigyázni kell arra, hogy kik azok, akik beszélnek. Nem mindegy, hogy milyen környezetből érkeznek a szereplők, és szerb nyelven is érzékeltetni kell ezt. Ami a verseket illeti, nem mondhatom, hogy jobban szeretek verset fordítani, mint prózát, de van benne valami. Lehet, hogy ez azért van, mert jómagam felnőtteknek nem írok verseket, csak gyerekeknek. Verset fordítani még nagyobb felelősség, mint prózát fordítani. A versben nem lehet szó szerint fordítani. Jó néhányszor el kell olvasni, hogy megértsem. Ha tetszik és megérint, akkor visz a szöveg. Általában gondolatokat vagy versszakokat fordítok, és utólag többször visszatérek az egész. A versfordítás nálam olyan, mintha engedélyt kaptam volna a szerzőtől egy általa nagyon érzékeny területre, amely csak őt érinti, hogy én oda beléphessek. Nagyon kell vigyáznom arra, hogy meg ne sértsem azt, akitől az engedélyt kaptam. Vigyáznom kell arra, hogy szerb nyelven is átérezhető, befogadható legyen a vers, de ugyanakkor nehogy véletlenül eltérjen. Megeshet, mert vannak olyan versek, amelyekben archaikus kifejezések vannak, vagy olyan szavak, amelyeket még sosem hallottam. Olyankor vigyázni kell, mert téveszthet a fordító, és az már elég, hogy folt essen azon a versen. A versfordításnak az a varázsa, hogy nagyon érzékeny terület, ugyanakkor nagyon szép is.
Melyik fordítására a legbüszkébb?
– Ezt inkább úgy mondanám, hogy különösképpen melyiknek örülök. A lefordított szövegek, amelyek kötetekben jelennek meg, hasonló örömmel töltenek el, mint amikor a saját kötetem jelenik meg. Ezekből jóval kevesebb van, mint a műfordításokból. Ennek oka, hogy a fordítás rengeteg időt igényel, rengeteg munkát, és emiatt háttérbe szorulnak a saját dolgaim. Hogy melyik fordításomnak örülök a legjobban? Ez olyan, mint amikor az embernek van tizenvalahány gyereke, és nem tudja, melyiknek örüljön a legjobban. Vannak szerzők, akiket szívesen fordítottam. Nagyon szerettem Halmosi Sándor verseit fordítani. A Hallgatás után (Posle ćutanja) című kötetben jelentek meg a versei szerb nyelven a belgrádi Alma Kiadónál. Amikor felkért, hogy fordítsam le a verseit szerbre, nagyon örültem, mert ha az ember olyan verseket fordít, amelyeket amúgy is szeret, sokkal nagyobb élmény a fordítás. Halmosi versei azért tetszenek, mert olyan tiszták. A tömörítés mestere, a verseiben nincs egy felesleges szó sem. Van egy költő barátnőm Belgrádban. Őt Duška Vrhovacnak hívják, és már jó néhány éve, kedvtelésből kezdtem el fordítani a verseit. Nagyon jó volt fordítani őket. Külön öröm, hogy az idén a budapesti AB-Art Kiadónál meg is jelent egy Duška Vrhovac fordításkötetem. Gion Nándort is nagyon szeretem fordítani. Nagyon hálás vagyok a szenttamási Gion Nándor Emlékháznak, mert ez a negyedik alkalom, hogy felkérnek egy Gion-regény fordítására. Eddig a Kárókatonák még nem jöttek vissza, a Sortűz egy fekete bivalyért és a Zongora a fehér kastélyból című ifjúsági regényeket fordítottam tőle, és ezek meg is jelentek könyv formájában. A Testvérem, Joáb jelenleg a lektornál van, és remélhetőleg augusztusra meg fog jelenni. Giont jó fordítani, mert szeretem a gyönyörű, hömpölygő mesélőkészségét, a nagyon egyszerű stílusát, azt, hogy egyszerű emberekről ír, illetve, hogy lélektanilag mennyire jók ezek a regények. A szerzőt nem ismertem személyesen. A műveit fordítva rájöttem, hogy nagyon sajnálom, hogy nem ismeretem. Ez egy különös kapcsolat a szenttamásiakkal – mindig kapok valamilyen felkérést, ami miatt egyre tovább tart a közreműködés Horváth Futó Hargitával, Németh Dezsővel, Milan Đorđević íróval, tanárral, aki 2018-ban felkért arra, hogy fordítsam le magyarra Milan Dunđerski szenttamási születésű költő verseit. Előtte nem ismertem Milan Dunđerskit, de a versei annyira tetszettek, hogy olyan érzéssel fejeztem be ezt a kéziratot, hogy miért nem ismertem. Nagyon fiatalon halt meg. Úgy gondoltam, hogy biztosan sok közös témánk lenne. Már az is örömmel tölt el, hogy szépek ezek a kötetek. Különösen kiemelném a megjelent műfordításaim közül a Gion-regényeket, amelyeket Munjin Andrea illusztrált. Nemrég kaptam kézhez Duška Vrhovac Memento vivere, valamint Miomir Milinković Az ember és a vers című kötetét, amelyeket a budapesti AB-Art jelentetett meg. Ezek is igazán szépek. A saját könyveim közül kiemelném a Rétesország meséit, amely a zEtnánál jelent meg. Szép és aranyos kiadvány, amelyet Péter László illusztrált. Emiatt nagyon hálás vagyok neki, valamint Beszédes Istvánnak is.
Emíltette, hogy van egy költő barátnője Belgrádban. Milyen barátságokat kötött még műfordításnak és az irodalomnak köszönhetően?
– Ismét Horváth Futó Hargitát és Németh Dezsőt említeném, valamint Milan Đorđevićet. Amikor elkezdtem műfordítással foglalkozni, akkor ismertem meg Balázs F. Attila erdélyi származású írót, költőt, műfordítót, aki a Felvidéken élt, és nemrég költözött át Magyarországra. Rajta keresztül ismertem meg Halmosi Sándort. Ők ketten a budapesti AB-Art Kiadó igazgatói. Ugyanígy ismertem meg Nedeljko Terzićet Szávaszentdemeterről, Duška Vrhovacot Belgrádból vagy Milutin Đurićković írót, egyetemi tanárt Belgrádból, aki az Alma Kiadó munkatársa. Milutin Đurićković az Alma Kiadó mellett a budapesti AB-Arttal is közreműködik. Nemcsak a műveket fordítom le, hanem közvetítek a szerb és a magyar ajkú írók között. Leveleket fordítok, továbbítok egyiknek és másiknak is, hogy ez a közreműködés továbbra is működjön.
Sok mindennel foglalkozik a műfordításon kívül. Tankönyvszerző, irodalmi rendezvényeket szervez, meséket és novellákat ír. Jelenleg min dolgozik?
– Három tankönyvet írtam, az Anyanyelvápolás a 6., a 7. és a 8. osztály részére. Ezek a belgrádi Tankönyvkiadó gondozásában jelentek meg. Az első 2018-ban, tavaly a hetedikes, az idén pedig a nyolcadikos. Szép könyvek lettek. Óriási élmény és munka volt. Nagy feladat tankönyvet írni. Rengeteg idő kell hozzá. Fél évig írtam egyet, és esténként foglalkoztam vele. Úgy gondolom, hogy megérte. Rengeteg ötlet kell, állandóan ébernek kell lenni, és pontosnak. Jó néhány éve írok meséket. A Jó Pajtásnak volt egy felhívása a vajdasági szerzők felé. Beküldtem három mesét, és ezekből egy bekerült a Hihetetlen mesék könyvébe. Ettől kezdve elkezdtem meséket írni, és ezekből egy kötet született, hála az zEtnának. Nagyon szép író-olvasó találkozókon vettem részt Vajdaság-szerte. Azóta is írok meséket, vannak kicsiknek szólók is. A novellákkal kezdtem az írást. Mindezt megelőzte az újságírás. Előbb a Bánáti Újság munkatársa voltam, aztán négy évig a Családi Köré. Akkor nőttek ki belőlem ezek a novellák. Amikor műfordítással kezdtem foglalkozni, egyre ritkábban írtam novellákat. Ez most is így van. Könyvszerkesztéssel és lektorálással is foglalkozom. Ha kapok ilyen felkéréseket, sosem utasítom el. Most éppen Constantin Barbu romániai költő verseit fordítom szerb nyelvre, és ha ezzel megleszek, akkor nekikezdek Halmosi Sándor legújabb verseskötetének fordításához.
