A bolt mindig ott volt az életében, azt is mondhatná, főhelyen. Nem emlékezett kiskorából semmire olyan élesen, mint Seredi bácsi boltjára, aki hosszú kötényben, mosolyogva és kövéren állt a pult mögött. Kettévágta a kenyeret, sőt fel is szeletelte, a serclit külön gyűjtötte, aztán kiosztotta a mindig éhesen ácsingózó kölykök között. Nagy üvegben uborka volt, a másik oldalt meg savanyú cukorka. Üvegbúra alatt élesztő, annak szeletelését imádta nézni. Aztán eltelt egy pár év, a bolthoz hozzáépítettek egy másik helyiséget, ott húst árultak, be nem ment volna semmi pénzért. Gyuszi félrecsapott sapkában, véres köpenyben zsírpapírba dobálta a májat, a szépen szeletelt karajt óvatosan egymásra tette, a leeső mócsingokat belevágta a darálóba. Iszonyattal nézte az ablakon keresztül amikor felemelkedett a bárd, hogy a csülköket felaprítsa, s gyorsan átszaladt a másik oldalra. Egyszer elcsapta egy oldalkocsis motorkerékpár, de csak a szoknyája szakadt el. Kapott is anyjától, hogy mindig csavarog, nagy cula létére, és mit képzel, garmadában áll náluk a pénz, hogy mindig futja új cicomára? Ebből nem értette a garmadát meg a cicomát, de nem akarta megkérdezni. Anya olyan volt, mint a nyári zivatar. Dörgött, villámlott, elsöpört minden ellenkezést, aztán szelíd mosollyal az ölébe ültette, pillangós csatot tett a hajába. Nagyanyja egyszer azt mondta Sóder bácsinak, hogy anyának valami baj van a fejével, amikor elfogy a konyhapénz, szilvából meg puliszkából főz ebédet, hogy honnan szedi ezeket, ki tudja.
Fotó: Nyugdíjasok boltja
Anya nem falubéli volt, apja hozta haza, amikor leszerelt. Maga előtt tolta be a nagy házba, aztán csak annyit mondott, hogy ehun van az asszonya. Utána nem sokkal megszületett ő, apja meg átment a határon, és sosem írt, pénzt meg pláne nem küldött. Egyszer jött valami bajszos egyenruhás, papírokat mutogatott, hogy meghalt valahol a nagy vízen túl, de lehet, hogy ezt csak filmen látta, nem találta meg azokat a pecsétes iratokat, pedig kereste. Boltos akart lenni, mindenképpen, anyja meg csak legyintett, hogy az nem lesz jó. Mivel ügyes volt, a tűzőgépgyárba ment, szeretett ott lenni. Ügyelt rá, hogy olyan jó közepes legyen, miatta ne maradjon le a brigád, de senki eszébe ne jusson, hogy művezetőt csináljon belőle. Elég volt neki bajnak, hogy anyja egyre habókosabb lett, pillangókat szedett össze a városszéli mezőn, aztán elengedte az udvaron, és nevetett, közben forgott, a szoknyája térd fölé ért, Fábián úr a szomszédból meg leste. Ő meg egyszer a lavór mosóvizet rálöttyintette, aztán bűnbánó arccal kérte a bocsánatot, majd befordult a nagyszobába, ráborult a vetetlen ágyra, és úgy nevetett, hogy észre se vette a könnyeit.
Másnap a szomszéd négy betonoszlopot hozatott, és olyan magas kerítést húzatott fel, hogy csudájára járt az egész telep. Magyarázat nem volt, ő meg lehajtotta a fejét, úgy sunnyogott el a járdán. Akkoriban építették fel a főtéren a közértet, árleszállítás volt a nagy napon, hogy ott mennyi temérdek nép összegyűlt! Még a szomszéd községekből is jöttek. Önkiszolgáló volt, piros meg zöld kosarakba kellett tenni a szappant meg a lisztet, külön pultnál kérni a parizert. Utálta. Senki nem fogadta a köszönését, a túlhajszolt eladók mindig pakoltak, és árgus szemekkel figyelték a gyerekeket, nehogy az édességes polcokról eltűnjön valami.
Aztán öt év múlva egyszerre két bolt is nyílt, akkor nyilvánították nagyközséggé a települést, meg három gyár meg szerelőműhely is nyílt, négyemeletes egyenházakat húztak fel. Az állomás épületét piszkosszürkére vakolták, és az agglomerációból érkező vonatok gyakran megálltak. Amikor ezt az idegen szót először meghallotta, a piacon volt, épp lángosért állt sorba, elmosolyodott, elképzelte a nagyon öregeket, hát azok az aggok, hogy jönnek szépen libasorban leszállva a tömött vagonokból, és bemasíroznak az ismeretlen kütyüket gyártó műhelyekbe. Az előtte álló régen nyugdíjas iskolaigazgató ránézett, aztán megmagyarázta, mit is jelent az agglomeráció, de ez őt már nem érdekelte. Az már igen, hogy Seredi bácsi boltját meg a mellette levő kettő családi házat bontásra eladták, és valami flancos üzlet lesz a helyükön, csupa üveg meg külföldi finomságok, a neve se magyar, meg se jegyezte.
Fotó: Pixabay
Tényleg felépült, túl gyorsan is, előre gyártott falakat emeltek be hatalmas darukkal, aztán egy pénteki nap öltönyösök jöttek meg egy kontyos nő, barna bőrtáskája féloldalasra húzta, abból vett ki egy ollót, elvágták a szalagot, mindenki kapott egy darabkát, és már mehettek is be az ott gyülekezők, vásárolni. Ő még várt vagy két hetet, addig szoktatta a szemét a látványhoz, meg figyelte, hova kell bedugni a pénzt, hogy aztán betolhassa a kocsit az előtéren át a polcok közé.
– Ezt a felhajtást! – mondta a postásnak, aki csak legyintett, mindig rohant azzal a rengeteg számlával, arra van eszük, hogy mindig pontosan küldjék.
Lassan megszerette a flancos üzletet. Női névvel illette, nem állt rá a nyelve a hivatalosra, de jó volt bent keringeni az árukkal megrakott sorok között. Néha eszébe jutott Seredi bácsi, egyszer mintha látta volna a pénztár előtt sorban mosolyogva, kövéren, de persze ez lehetetlen, húsz éve nincs már meg az öreg.
Esténként átlapozta a színes reklámfüzeteket, bekarikázta, ami megtetszett neki, nem mintha meg tudta volna venni abból a kis nyugdíjból, de jó volt elábrándozni a „pritaminpaprikás csirkemellsonka” a „borjúpárizsi”, a „narancsos kacsamájpástétom” fényképe fölött. Azon meg jót nevetett, hogy ezeket hihetetlenül alacsony áron hirdették, a készlet erejéig. – Ez azt jelenti, hogy amíg el nem fogy – mondta múltkor az a vörös hajú nő, aki épp beszuszakolta a kerítés lécei közé a reklámokat. Rábólintott, pedig magától is tudta.
Aztán eldöntötte, csütörtökön vesz húsz deka báránycombot, majd azt mondja a pult mögött álló hentesnek, hogy vendégek jönnek.
