Az utca nem változott annyit, mint amire számított. 40 év alatt a fák persze magasabbak lettek, a kerítések némelyike bedőlt, a házak faláról lepergett a vakolat. Az öreg cipész házát lebontották, helyére igazi kis tornyos borzadályt húztak fel, de már évek óta nem lakja senki, ez valahogy érződött, elég volt ránézni. Nem csak azért, mert az egyik redőny csálén lógott, hanem nem volt benne élet.
A lakatlan házak lélektelenek. Amikor erről kezdett beszélni Tíciának, az olyan furán ránézett, aztán megvonta a vállát, és ment egyenesen előre. Úgy tett, mint aki otthon van, pedig életében először hozta magával. Tíz éve voltak házasok, és jó párszor kérte már, hogy mutassa meg neki, hol gyerekeskedett, hol volt igazán fiatal. Ilyenkor ő kényszeredetten elmosolyodott. Persze, 15 évvel volt idősebb a nejénél, ez néha nyomasztóan hatott rá. Az elején persze nem, sőt büszkén vonult be vele a vállalati bulikba, nyáron az Ezüstpart elegáns szállodáiba, a pesti bárokba. Ő negyven volt, a neje meg 25, de érdekes módon ahogy teltek az évek, rajta egyre jobban meglátszott a kor. Az őszülő halánték barnára szoláriumozott arcából kifésülve jól mutatott, a heti négyszeri edzés nem engedte, hogy úszógumi nőjön a dereka köré, és szigorúan tartotta a diétát. Mégis, valahogy olyan lett, mint egy tehervonat, míg Tícia egy elegáns gyors. Egy évtizednyi házasság elég volt, hogy elfogyjon minden téma, bár arra már nem emlékezett, hogy miről is beszélgettek annak idején.
A pénzről biztos nem, mindig volt, bár úgy fél éve már reszkető gyomorral ment be az értékelésekre, valahogy nem stimmeltek a dolgok. Érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. A feltörekvő, két egyetemet végzett fiatalok, akik olyan természetesen beszéltek angolul meg még egy-két választott nyelven, és úgy bántak a számítógéppel, mintha azzal jöttek volna világra, szórakozottan-unatkozóan elnéztek a feje fölött. Nyíltan nem szóltak, sőt bólogattak is, amikor egy-két ötletét előhozta, meg hogy min kéne változtatni a cégen belül, de aztán ezek úgy elfelejtődtek. Múltkor a vezér már nem is fogadta, Valika, a titkárnő meg elfordította a fejét.
– Ez már a vég, a csúszás megkezdődött – dörömbölt az agyában egy kis panaszos hang. Mint amikor otthon kihallgatta a szüleit, ahogy anyja sírdogált, nagyhasú, hirtelen haragú apja meg letorkollta, és harsányan kijelentette, hogy válnak. Ő meg visszakúszott abba a kis ablaktalan lukba, amit gyerekszobának neveztek, és hajnalig reszketett az ócska dunyha alatt. Sose beszélt senkinek arról az éjszakáról. Másnap az anyja bepakolt egy kis bőröndbe, ő meg fogta a kancsal, sárga mackót, ez volt a kedvenc játéka. Felvette az ünneplő cipőjét, két számmal kisebb volt, mint a lába, és ment engedelmesen, hátán az új bőr iskolatáska. Apjától el se köszönt. Soha többet nem látta.
Egyszer ugyan kereste, amikor ő már társtulajdonosa volt a cégnek, de a bicegős Karcsival, aki olyan mindenes volt, kiüzent, hogy nem ér rá. Azt hitte, elfogja valami eufórikus öröm, hogy visszaad valamit a gyerekkori megaláztatásból meg anyja helyett is törleszt, de nem érzett semmit.
Aztán rá két évre írt neki Julcsi, a kisvárosi szomszéd, aki egyedül tudta, hol keresse, hogy meghalt az apja.
Fotó: Pixabay
Ő abban az évben nősült meg, elvakította a szerelem, végre neki is lesz valakije, nem marad egyedül. Senkivel nem tartotta a családból a kapcsolatot, barátai nem voltak, csak munkatársai, a négylakásos társasházban véletlen találkozáskor halkan köszöntek egymásnak.
Az esküvő után nagyobb lakásba költöztek, utána építkezésbe kezdtek. Ő még akkor azt hitte, hogy lesz egy fia, akivel egészen más kapcsolatot alakít ki, mint vele az apja. Aztán kiderült, hogy dehogy lesz ebben a házasságban gyerek! Vérvörös ajkával cirógatta a fiatal nő, és közben duruzsolt, hogy hát nem jó nekik így kettesben, azt csinálnak, amit akarnak, oda utaznak, ahol jól érzik magukat, az ő feszes teste nem arra való, hogy szüljön, meg ugyan minek erre a nyomorult világra?
S ez ment mindig, mihelyt ő az elején még megpendítette, hogy talán jó lenne.
Aztán már nem is szólt, elteltek az évek, gyerektéma prolongálva, lesöpörve, napirendi pontokból kihúzva.
Most meg itt mennek ezen a szomorúan szegényes utcán, Tícia ide-oda forgatja a fejét.
A frizurája most mézszőke rövid tüsi, múlt hónapban koromfekete göndör volt.
A régi házuk előtt megállt, nézett be a drótkerítésen, egy rövid láncra kötve loboncos kutya acsarkodott, náluk sose volt semmilyen állat, apja nem tűrte. Milyen kicsi ház! Ámulva nézte, persze egy kisfiúnak minden nagynak tűnt, és amíg jó volt itt élni, addig ki törődött vele, mekkora?
A felesége összecsapta a kezét, és nyafkán megkérdezte: – Te itt éltél, ezen a nyomorult helyen?
Ő megrázta a fejét, ment tovább céltalanul, amikor meglátott egy hatalmas telket, szépen bekerítve. Az öreg Swarcz bácsi háza állt itt, meg hátul a zöldségboltja. Nagy tábla hirdette, hogy eladó. Rámutatott, és azt mondta érces hangon:
– Itt állt a házunk, négy szoba, hall, hátul szuterén a bentlakó szakácsnőnek, hátul a garázs, mellette egy szoba, hogy Gazsi, a sofőr lepihenhessen. Kár, hogy a gesztenyesort is kivágták, a pergola a végén volt.
Kipirulva magyarázott, mutogatott, nem érdekelte, hogy ez a nő itt mellette egy csomó szót nem ért.
Elmondta neki, amiről soha nem beszéltek.
Mert nem volt miről beszélni.
Aztán lehajtotta a fejét és sírni kezdett. A nő nézte, aztán elindult egyedül, és az utca végén leintett egy taxit.
A régi ház udvarán vonyítani kezdett a fekete kutya.
