A magyar labdarúgó-társadalom néhány napja, november 25-én ünnepelte a magyar labdarúgás napját, 1953-ban ugyanis ezen a napon mért a magyar Aranycsapat megsemmisítő vereséget a Wembley-ben az addig hazai pályán még veretlen angol válogatottra. Az évszázad mérkőzésének kikiáltott barátságos találkozó előtt a magyar foci már sikeres évtizedeket tudhatott maga mögött: a válogatott az 1938-as világbajnokságon egészen a döntőig menetelt, a klubcsapatok pedig több ízben is megnyerték az első európai kupasorozatot, a Közép-európai Kupát.
A londoni 6:3 előtt egy évvel Puskásék megnyerték a helsinki olimpia labdarúgótornáját, majd 1954-ben a nyugatnémetek ellen elbukták a Svájcban megrendezett vb döntőjét. A berni kudarc ellenére a magyar labdarúgás továbbra is szárnyalt: a nemzeti csapat még kétszer megnyerte az olimpiai tornát, a Ferencváros pedig egy alkalommal a Vásárvárosok Kupáját, az UEFA-kupa elődjét, sőt a zöld-fehérek egy ízben bejutottak a Kupagyőztesek Európa-kupájának fináléjába is.
Azóta ugyan már nyoma sincs a magyar foci régi dicsőségének, a labdarúgás azonban továbbra is a legnépszerűbb sportágnak számít Magyarországon és a határon túli területeken is. Trianon óta a történelmi helyzettől függően a délvidéki/vajdasági magyarok is kisebb-nagyobb arányban ugyan, de részesei voltak az anyaország labdarúgásának. Az első fecske az észak-bánáti Keresztúron született kiváló kapus, Siflis Géza volt, aki 1928-ban szerződött a Ferencvároshoz, majd két bajnoki ezüst után az Újpestben folytatta pályafutását. A bácskai területek 1941-es visszatérése után a legjobb délvidéki labdarúgók már a magyar ligákban mutathatták meg tudásukat. A Nagybecskereken született Pálfi Béla 1941 őszén, mindössze 18 évesen az Újvidéki Atlétikai Club játékosaként két gólt lőtt a Fradinak, valamint ott volt az anyai ágon magyar származású Welker József is, aki a háború alatt 38 gólt jegyzett a bombaerős NB I.-ben, szintén az UAC színeiben. Az újvidéki klub az 1943/1944-es szezonban érte el fennállásának legnagyobb sikerét a magyar első osztályban, az előkelő 6. hely megszerzéséhez góljaival és gólpasszaival nagyban hozzájárult minden idők egyik legjobb temerini labdarúgója, Sörös Szilveszter, valamint a szabadkai Takács József is, aki később jó barátságot ápolt Puskás Ferenccel.
1945 után a legjobb vajdasági magyar futballisták hosszú évtizedeken át el voltak vágva az anyaország futballjától: a szabadkai Spartacus legendás jobbhátvédje, Tapiska Antal így csak egy barátságos mérkőzésen szerepelhetett Budapesten, az újvidéki Lőrinc László és Mókus Sándor pedig csak egy-egy európai kupameccs erejéig léphetett pályára Magyarországon. A szocializmus bukása után újra megnyíltak a határok, az itteni magyar származású labdarúgók első számú felvevő piaca pedig természetesen praktikus okokból az anyaország lett. Az eleinte leszerbezett délvidékiek közül azóta már többen is eljutottak a válogatottságig: a Debrecennel három bajnoki címet szerző adai Kerekes Zsombor kilencszer ölhette magára a magyar nemzeti csapat mezét, a jelenleg is aktív játékosok közül a moholi Könyves Norbert ötször volt válogatott, a Zentáról elszármazott Nikolić Nemanja pedig már több mint negyvenszeres magyar válogatottnak mondhatja magát. A jelenleg az adai AFK-t irányító Nagypál Tibort csak egy sérülés akadályozta meg abban, hogy 2005-ben a Kaposvár játékosaként bemutatkozhasson a Lothar Matthäus által vezetett magyar együttesben. A Budafok jelenlegi sportigazgatója, Oláh Lóránt ugyan nem jutott el a válogatottságig, ám 125 bajnoki góljával a moholi támadó mély nyomot hagyott a magyar labdarúgásban. Jelenleg az NB I.-ben a felsőhegyi Farkas Dániel (Mezőkövesd), a tornyosi Rusák Edvárd (Gyirmót) és Nikolić Nemanja (Fehérvár) képviseli szűkebb pátriánkat, a másodosztályban pedig az előbbiekben már említett Könyves (Diósgyőr) mellett ott van még a hajdújárási Takács Tamás (Csákvár), a törökkanizsai Rácz László (Pécs), a kishegyesi Hajagos Tamás (Szentlőrinc) és zentai Paku Roland (Nyíregyháza) is, az adai Pintér Dániel pedig a Ferencváros U19-es csapatának tagja.
