A magyarkanizsai női labdarúgóklubban november 28-án zárult az őszi idény, a kék-fehérek felnőttcsapata ugyanis akkor játszotta le az őszi záróforduló mérkőzését, melyen a Tisza-partiak klubrekordot jelentő, 19:0-s győzelmet arattak. A csapat egyik játékosa, Kovács Izabella azonban nem csak emiatt örülhetett, a bíráskodással is foglalkozó labdarúgót ugyanis csapattársai és a vezetőség tortával lepte meg a Požarevac elleni bajnoki után, annak apropóján, hogy Izabella nemrégiben elérte bírói pályafutása 300. mérkőzését. A mindig mosolygós hölgyet a požarevaciak elleni találkozó után kértük meg arra, hogy foglalja össze sportolói és játékvezetői pályafutása eddigi legérdekesebb történéseit.
2013-ban kezdtél el bíráskodással foglalkozni. Az azóta eltelt nyolc évben miben fejlődtél a legtöbbet?
– Azóta megtanultam kezelni az embereket. Az elejében még jobban izgultam a mérkőzések előtt, a pályán pedig volt bennem egy kis félsz, néha féltem attól, hogy a döntéseim milyen reakciókat váltanak majd ki. Nyolc év után már jobban tudom kontrollálni az ilyen dolgokat, a mérkőzések alatt pedig már szinte teljesen ki tudom zárni a külső tényezőket.
Több rangfokozatban is közreműködtél, a legkisebbektől egészen a női Szuperligáig. Melyik ligában volt a legnehezebb dolgod?
– Papíron a Vajdasági Liga tűnik a legnehezebbnek játékvezetői szemszögből, hiszen ott a legnagyobb az iram, de mindez meccsfüggő. Egy bajnoki a Tisza Menti Ligában vagy a női I. ligában is lehet ugyanolyan nehéz vagy még akár nehezebb is. Általában azok a meccsek a legkönnyebbek, ahol az egyik csapat jóval nagyobb játékerőt képvisel ellenfelénél, a rangadók viszont minden rangfokozatban kemény diónak számítanak. Sok függ attól is, hogy a kollégákkal mennyire tudjuk segíteni egymást a meccsek alatt.
A nézők számára mindig a játékvezetők a legnagyobb „ellenségek”. Az elmúlt években volt-e kellemetlen tapasztalatod a szurkolókkal kapcsolatban?
– Általában a hazai drukkerek szoktak kellemetlenkedni, főleg akkor, ha a kedvenceik nem nyernek. Olyankor rajtunk kérik számon az elmaradt győzelmet. Néhány éve az egyik körzeti ligás bánáti klub vezetője engem tett felelőssé azért, mert csapata hazai környezetben csak ikszelt, egy utánpótlásmeccsen pedig előfordult olyan is, hogy a nézők elvárták tőlem azt, hogy segítsem a magyarkanizsai csapatot, csak azért, mert én is onnan származom. Bírói pályafutásom elején persze volt olyan is, hogy a partjelzői zászló helyett a fakanalat ajánlották a kezembe, de szerencsére ilyen dolgok már egyre ritkábban fordulnak elő.
Vannak-e esetleg kedvenc helyszíneid, ahová mindig szívesen jársz bíráskodni?
– A rendezett körülmények miatt nagyon szeretek Bajsán bíráskodni, szívesen megyek Pacsérra, Zentára, Bácsföldvárra és Gyálára is. Azokat a helyszíneket viszont nem igazán kedvelem, ahol még egy tisztességes öltöző sincs, az illemhelyekről nem is beszélve. Általánosságban elmondhatom, ahol szívesen látnak és tisztelnek, oda én is szívesen visszajárok.
A rengeteg mérkőzés közül van-e olyan, amelyik emlékezetes maradt a számodra?
– Főleg azok a meccsek maradnak meg az emlékezetemben, melyeken valamilyen kellemetlenség ért bennünket, játékvezetőket. Az úgymond sima bajnokikra az ember egy idő után már nem emlékezik, hiszen a szezon közben sűrű a program, egymás után jönnek a meccsek, egy hétvégén néha három-négy meccsem is van. Szívesen emlékezek vissza a Fejlesztési Liga ópázovai zárótornájára, ahol szintén bíráskodhattam. Nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy a Szerbiai Labdarúgó-szövetség központjában is szerepet kaphattam játékvezetőként.
Néhány éve, amikor a magyarkanizsai csapattal Boszniában edzőtáboroztatok, alkalmad volt ott is levezetni egy barátságos meccset. Szeretnéd-e kipróbálni magad a nemzetközi színtéren is?
– Ilyenekben nem gondolkodom, mivel nekem játékvezetői B licencem van, a nemzetközi porondhoz viszont FIFA-licenc kellene, meg persze angolnyelv-tudás, illetve bíráskodnom kellene a női Szuperligában is, de amíg szuperligás együttesben játszom, addig ez lehetetlen az összeférhetetlenség miatt. Magyarországra esetleg át tudnék igazolni, de ahhoz át kellene költöznöm az anyaországba.
A bíráskodás mellett focizol is, alapítása óta tagja vagy a kanizsai női klubnak. Melyek voltak labdarúgó-pályafutásod eddigi legemlékezetesebb pillanatai?
– Focis pályafutásom legemlékezetesebb mérkőzése a Kolubara elleni osztályozós párharc visszavágója volt, melyen kivívtuk a feljutást az I. ligába. 2017 májusában a lazarevaciak ellen előbb idegenben 1:1-et értünk el, a visszavágón pedig sok néző előtt szintén 1:1-et játszottunk, majd egy idegtépő sorozat után megnyertük a büntetőpárbajt, ami után hatalmas volt az öröm, a Potisje pályáján talán azóta sem játszottak olyan hangulatú mérkőzést. Szívesen emlékszem vissza arra mérkőzésre is, melyen elhódítottuk a vajdasági kupát, illetve a Karađorđe elleni idegenbeli bajnokira, ott ugyanis a bírói ráadásban a kapusunk szerezte a győztes találatot.
Eddig kilencvenkilenc bajnoki mérkőzésen léptél pályára a magyarkanizsai klub színeiben. Milyen érzésekkel várod a jubileumi, századik bajnokit?
– Örülni fogok, ha elérem majd a századik bajnokit, hiszen ez minden sportoló életében mérföldkőnek számít. A családom számára is örömteli esemény lesz, hiszen ők mindig támogattak, mindig büszkék voltak rám.
A foci és a bíráskodás révén sok szép helyre eljutottál, sok emberrel megismerkedhettél. Mit adott neked a sport az elmúlt tíz év során?
– Elsősorban sok örömet és rengeteg szép élményt. A csapattal eljutottam olyan helyekre, ahova egyébként nem lett volna lehetőségem elmenni: testközelből láthattam a Jahorina-hegységet vagy a festői szépségű Zlatar-hegységet, járhattam Vrnjačka Banján, és ott lehettem a szarajevói Željezničar legendás stadionjában, illetve volt alkalmam látni az új székesfehérvári arénát is. Mindig voltak újabb és újabb céljaink, melyekért keményen dolgoztunk. Ha egyszer véget ér a pályafutásom, ezek a dolgok biztosan nagyon fognak majd hiányozni, és mindig jóleső érzéssel fogok visszagondolni rájuk.
