Almafaápolás, egómenedzselés

Néhány hete Pécsen tartották meg a Magyar Sportújságírók Szövetségének éves kongresszusát, amelynek egyik házigazdája, egyben sztárvendége Rátgéber László, a magyar kosárlabda nagyágyúja, nemzetközi klubok sikeredzője volt. Megragadtuk hát az alkalmat, és az újvidéki születésű szakemberrel az immár bő egy évtizede a városban működő akadémiájáról, a magyar és az exjugoszláv kosárlabdáról, illetve a nemzetközi és a tengerentúli aktualitásokról beszélgettünk, kitérve többek között a legmodernebb tendenciákra, Nikola Jokićra…

Több mint egy évtizedes munka áll az akadémia mögött. Milyen alapokra építkeznek, hogyan értékeli ezt az időszakot?

– Három dolgot próbálunk egyszerre megvalósítani, a sportszakmaiságot, a pénzek transzparens elköltésén keresztül a gyarapodást és a tudományosságot. Magyarország jól áll a női kosárlabdában, de a férfiaknál nagyon el vagyunk maradva. Komoly feladat, hogy elsősorban kultúrát építsünk, értem ez alatt például, hogy Magyarország nem közvetíti az Euroligát, így tragikus módon nem látták az itteni emberek, ahogyan Hanga Ádám megnyeri a Real Madriddal a sorozatot. Nagyon nehéz ilyen körülmények között jó kosárlabdát csinálni, ha valaki nem akar Nikola Jokić, Luka Dončić, Dražen Dalipagić, Dragan Kićanović vagy Dražen Petrović lenni.

Viszont bebizonyítottuk, hogy az akadémián megfelelő munkával, jó biológiai adottságú fiatalokkal képesek vagyunk az eredmények elérésére. Volt például egy nigériai játékosunk két és fél évig, most az Euroliga final fourjában is játszott, és valószínűleg az NBA draftjának első körében fog elkelni. Vagy ott van Juhász Dorka, aki a WNBA (az amerikai női profi liga – a szerző megj.) első draftkörében kelt el a Minnesotához. A játékoscsinálás többfajta módon történhet. A felnőtteknél nyilván nagyon fontos az analízis, a játékosmegfigyelés. Manapság az öltözők laboratóriumok, elmúlt a polihisztor trénerek ideje, ma egy edző az edzéstechnológiák menedzsere. Csapatot kell építeni, közös irányt kell meghatározni.

A másik célunk Pécsen, hogy kultúrát építsünk. Azért szenzációs, ami történik, mert derék embereket fogunk nevelni, mindamellett, hogy a sportba befektetett pénzt jó eséllyel az egészségügy fogja megspórolni. De kultúra alatt nemcsak az egészségről beszélek, hanem erkölcsi normákról és társadalmi értékekről is. Nézzük meg például a Partizant: 22 ezer ember várta a Realt a madridi verekedés után Belgrádban, mégis, egyetlen öngyújtó sem repült be a rivális játékosok felé. Mindent meg lehet tenni, csak akarni kell… Nekem szerencsém volt, hogy a trianoni határoknak a kosárlabda szempontjából nézve jó oldalán nőttem fel, egy olyan családban, amely kosárlabdacsalád volt, és Pécsen is jó helyre kerültem…

Ha már az egykori Jugoszlávia nagyjait is emlegeti: hogyan élte meg a költözést a határ egyik oldaláról a másikra?

– Akármennyire is befolyásolták a pályafutásomat a különböző történések, én legbelül egy újvidéki gyerek vagyok, az újvidéki utcák neveltek, ott nőttem fel, és mindig is egy délvidéki, újvidéki gyerek leszek. Itt szeretném kiemelni, hogy az akadémián mind nagyon nyitottak vagyunk a Délvidék, Vajdaság felé, elsősorban azért, mert én vagyok a projekt megálmodója és vezetője.

Nemrég volt alkalmam beszélgetni Željko Rebračával, a Vojvodina tavaly kinevezett klubelnökével, aki ugyancsak a kultúra építését hangsúlyozta.

– A kultúrát úgy definiálnám, mintha lenne egy almafánk: ha állandóan csak leszedjük a termést, de nem gondozzuk a fát, akkor az tönkre fog menni. Manapság szinte senki sem akarja gondozni, csak leszednék az almát, de a fát is ápolni kéne. Ezek a nemes feladatok, amelyek nem látszanak meg máról holnapra. Amíg edző voltam, sztárstátuszban szerepeltem a reflektorok előtt, de ez a mostani egy sokkal nehezebb munka, amely szélesebb látókört igényel. Nagy szerencsénk van, hogy a magyar állam ennyire kiáll a sportért, ugyanakkor óriási a felelősségünk is emiatt, nem szabad visszaélnünk vele. A magyar sport ugyanis eljutott arra a szintre, ahol az emberi tényezőn múlnak az eredmények.

Térjünk át a szűkebb értelemben vett szakmára. Melyek a legfontosabb különbségek a felnőtt, érett sportolók vezetése, illetve az utánpótlás, a fiatalok terelgetése között?

– Az alapvető az, hogy az utánpótlássport az oktatásról, az élsport pedig az egómenedzselésről, a pszichológiáról szól. Természetesen ez leegyszerűsítés, de ez a legnagyobb különbség. Utóbbi esetben összejönnek tizenketten, és abból egy kész csapatot kell csinálni, és az eredmény a fontos, míg a gyerekeknél a mosolyuk, a boldogságuk a legfontosabb. A 18 éveseknél az az eredmény, hogy valakiből lesz-e játékos, vagy nem, de a felnőtt, kész sportolóknál a gyűrűk, a győzelmek számítanak, mert az eredmény nem hazudik.

Problémának látom, hogy Magyarországon rengeteg befektetés folyik az utánpótlássportba, mintha célként kezelnék, pedig ez csak egy átmeneti állapot. Az utánpótlássportból mielőbb ki kell venni a tehetséget, persze ellenőrzött körülmények között. Ezért is vannak az akadémiák, hogy figyelemmel kísérhessük a gyerek sorsát. Azt gondolom, hogy Pécsen jól végezzük a munkát, és ha Újvidéken létezne egy hasonló projekt, akkor az gyakorlatilag egy NBA-gyárként működhetne az ottani mentalitásnak és az adottságoknak köszönhetően.

Magyarországon a legnagyobb gond a férfikosárlabdában, hogy nincsenek testek, hiányzik a magasság, a méretek. De a tehetség itt van, ez meglátszik a jégkorongban, ahol ismét a legmagasabb divízióban szerepelt a válogatott, vagy a labdarúgásban, ahol szemmel láthatóan megmozdult valami, nemhiába vannak 70 ezren a Puskás Arénában.

Hogyan működik Pécsen az utánpótlás becsatornázása a felnőttcsapatokba?

– A női kosárlabda szenzációs, Pécsen komoly európai csapattal rendelkeztünk. Manapság a fiatalokat sikeresen integráljuk a felnőttsportba, most is van nagycsapatunk, tavaly negyedikek, idén ötödikek lettünk. Kiváló női játékosaink vannak, mint például Kiss Virág, a válogatott pillanatnyilag legjobb játékosa, aki az Euroligába, a legutóbbi döntő veszteséhez igazolt, vagy az említett Juhász Dorka.

A férfiaknál, mint mondtam, a testek hiánya a gond. Van például egy nagyon tehetséges irányítónk, aki 185 centi magas, de ez nagy különbség, ha otthon az ugyanilyen fiúk 200 centisek. Ha Teodosić 196 helyett 183 lenne, vagy Jokić 215 helyett 195, egyikük sem lehetne az, aki. Serdülőcsapatokkal játszunk a Crvena zvezda, a Partizan, az Olimpija, a Cibona ellen, sőt időnként le is győzzük őket. 16 éves korban már ott lihegünk, a junior- és a felnőttkosárlabdában pedig egyszer csak jönnek a nagy testek, és onnantól ez már nem ugyanaz a sportág… Mindezek ellenére azt gondolom, hogy itt is jó irányba indulhatunk el, mert vannak tehetséges gyerekek.

Nem mindennapi események zajlottak le nemrég az Euroliga rájátszásában, a Partizan 2:0-ról, a második találkozó hatalmas verekedését követően elbukta a sorozatát a Real Madriddal szemben, amely végül meg sem állt a trófeáig. Hogyan kommentálja a történteket, mennyire mentális síkon dőlt el ez a bajnoki cím?

– Nagyon nagy mértékben. Néztem Belgrádban a csoportmeccset, amikor a Partizan letarolta a madridiakat. A Real akkor nem találta még az egyensúlyt az új edzővel, miután Pablo Lassót furcsa, nem korrekt körülmények között küldték el. Akkor még nem bíztak az új trénerben, az idősebb játékosok elégedetlenkedtek. Később, a negyeddöntőben a Partizan előbb kétszer megverte őket, de aztán a csapat rosszul reagált a második meccs végén történt cirkuszra. A Real játékosai felfogták, hogy 22 ezer ember előtt kell játszaniuk, és ez összehozta a csapatot, eltűntek a korábbi egóproblémák, hiszen egy öltözőben, egy buszban voltak… Még az ötödik, sorsdöntő meccsen is vezetett 16 ponttal a Partizan, azt is megfordították a madridiak, az elődöntőben a Barcelonát viszonylag simán, megérdemelten győzték le, majd a fináléban is vert helyzetből álltak fel, egy elvesztett meccset nyertek meg.

Európából térjünk át a tengerentúlra, az NBA-re. Hosszú ideje nem vártak annyira újoncot, mint Victor Wembanyamát. A draftlottón a San Antonióra, illetve Gregg Popovich edzőlegendára mosolygott a szerencse, így ők választhatnak először játékost, nyilvánvalóan a francia tinédzsert. Mit gondol erről?

– Popovich egy csúcselme, Wembanyama pedig határokat mozdít majd el. Nemcsak egy meccset lesz képes befolyásolni a játékával, hanem a komplett védekezéseket és támadásokat fogja megváltoztatni. A lehető legjobb helyre kerül Popovich széleslátókörűsége miatt, hiszen ő szerettette meg elsőként a klubtulajdonosokkal a nem amerikai kosarasokat. A franciával egy új korszak kezdődik az NBA-ben, és a San Antonio nagyon boldog lehet, én pedig alig várom a meccseiket.

Wembanyama a jövő, de a jelenben is érdekesen alakulnak a dolgok. Mit gondol a Miami minden várakozást felülmúló meneteléséről? Ki a fő mozgatórugója ennek? Butler, Spoelstra vagy valami egészen más a fő tényező?

– Az ún. hustle statisticsben nagyon jók a Miami játékosai. Nagyjából úgy fordítanám le, hogy „küzdő” statisztika, ebben szenzációsak. Régebben mindig azt mondtuk a játékosoknak, hogy rengeteg dolog van, ami nem látszik a számszerű statisztikában, a jó védekezés és millió másik dolog, nem mindig látványos, de nagyon fontos játékelemek. Ezeket azonban most már az NBA és az Euroliga is figyelemmel kíséri analitikai módon. Ez hozta számukra a Boston elleni sikereket, hiszen a játékosállomány alapján épphogy csak beférnének a playoffba, ahogyan történt is.

Ugyanez a magyarázat a Denver és a Dallas közti különbségre. A Denvernek megvan a Jokića, a Dallasnak a Dončića, de annyival jobb a hustle statisticsje a Denvernek, hogy oda jutottak, ahol a helyük van. A Dallasnál a rossz csapatépítés járult hozzá a rossz HS-hez, bár ha önmagában azt mondjuk, hogy rossz a csapatépítés, az szubjektív megállapítás, de a HS objektív mérce.

Nyilvánvaló, hogy a Denver teljes kerete és az említett képességek járultak hozzá, hogy a bajnoki címért küzdhet. Jokić viszont egy Joker-kártya a teljes franchise számára…

– Ő is olyan játékos, aki korszakos távlatban megváltoztatta a kosárlabdát. Azt kívánom neki, hogy az eddigi teljesítményét koronázza meg az NBA-bajnoki címmel, gyűrűvel. Az élsportban a legfontosabb statisztika a végeredmény, és ekkor már nem érdekelnek a saját számaim, a tripla duplák, csak az, hogy mennyi győzelem, mennyi gyűrű jött össze. Ha Jokić a szenzációs játékosból egy nagy bajnokká is átalakul, akkor mindörökre beírja magát a kosárlabda történetébe, nemcsak a szerb vagy az exjugoszláv szinten, hanem világméretekben. Ezt kívánom neki, mert a nagy sztárokat – Michael Jordan, Magic Johnson, Larry Bird stb. – nem az MVP-címek jellemzik, hanem a bajnoki aranyak. Ha a Denverrel nyer néhány bajnokságot, akkor amit tett és tesz, nemcsak megkérdőjelezhetetlenné válik, hanem egyenesen irányadó lehet a jövőben. Jokić ugyanolyan mérföldkő lesz, ahogyan Toni Kukoč, Dejan Bodiroga, Kićanović, Petrović megváltoztatta a kosárlabdát…