Jó hosszúra sikeredett ez a téli szünidő, Előd fiam közben azt is elfelejtette, hogy milyen hónap van, rácsodálkozott a szünet utolsó hetén, hogy: most január van már? Ajjaj, mondtam, már egy ideje, tudod, nemrég volt szilveszter éjszakája is… Jaaa, tényleg…, válaszolta. Ilyenkor azért úgy megnézem, hogy most komolyan gondolja, vagy ugrat, de szó sincs ugratásról, egyszerűen annyira szórakozott, hogy nem vesz tudomást egyes dolgokról. No, most ebből kellett kizökkenteni, hiszen vészesen közeledett a suli…
Kezdtük a délutáni ismétlésekkel, mondtam, keresd meg az iskolatáskád, tudod, olyan piros, nagy… És igen, sikerült megtalálnia, kibogarászta belőle a füzeteket, könyveket, mind az asztalra tette, és jól megnézte a kupacot…
– Most ezt mind ismételjem át? – szólt a panaszos kérdés…
Nem akartam túlságosan szigorú lenni így az elején, úgyhogy megegyeztünk abban, hogy naponta egy tantárgyat átismétel, és akkor nem lesz gond. Azt a munkaundort, amivel ő leült először ismételni, nem lehet leírni, fényképezni meg nem akartam, de nagy kár… Aztán ahogyan lenni szokott vele, lassan megváltozott a fizimiskája, fél óra múlva már további könyvet kért, hogy utánanézzen valaminek történelemből, az ismétlés végére már el is felejtette, hogy a sulis tananyagot olvassa, és nagyokat csodálkozott az ókori történeteken.
Közben a nagyfiú megunta az aikidót, pedig évekig odavolt érte, és sikeresen le is vizsgázott évente az övekből. Egy ideig még egy kicsit erőltettem, mert az aikidón minden edzésen tornáztak, de végül is ráhagytam. Pár hónap alatt szépen „összekapta” magát, úgyhogy mondtam neki, itt az ideje, hogy kitaláljunk valamit, mert nem lehet 11 évesen pocakot növeszteni. Próbálkozott a téli szünidőben a suli tornatermében asztalitenisszel is, de az első nap után az edzéseket elhalasztották a továbbiakig, pech. Így hát az úszás mellett döntött, és úgy látom tetszik neki, jók az edzések is, megmozgatja jócskán a testét, és majd remélhetőleg az összeszedett „massza” is eltűnik.
A két kis lurkót azonban nem kellett nógatni a tanulással, nem is tettük volna, ők viszont nagyon „éhesek” az új ismeretekre.
Májkit sem hajtotta senki a tanulásra, ő még nagycsoportos napközis, de imádja a betűket. Először a számítógép billentyűzetéről kezdett olvasgatni, aztán szivacsbetűkkel folytatta, utána pedig elkezdte rajzolni őket. Az utóbbi időben már minden rajzához ír valamit, no nem fogalmazást vagy verset, hanem olyat, hogy anya, apa, Kata, Előd… Nemrég meglepett bennünket azzal, hogy magától elolvasta, mit ír a joghurtos poháron.
Katának viszont már házi feladatai vannak az oviban, hiszen iskolai előkészítőbe jár, minden két-három napban egy betűre kell otthon képeket találni, kivágni és elvinni másnap az oviba. Mondjuk nem mindig könnyű elvégezni azt a házit, nem is gondoltam volna mennyire nehéz néha egy bizonyos betűre képet találni újságokból, reklámújságokból… Kata is nagy előszeretettel tanulja a betűket, mindennap estefelé leülünk a számítógép elé, és elolvassuk a képes magyar ABC-t, külön variációkat töltöttem le az internetről, így soha sem unja meg. Mikor megkérdeztem, miért jó az, hogy ismered a betűket, azt válaszolta: mert kikereshetem a 24 Kitchen csatornát a tévén… (Tudniillik Jamie Oliver a kedvence…).
