Sőregi Anna Zentán született, jelenleg Budapesten tanul a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Népzenével, énekléssel foglalkozik, de korábban néptáncolt és csellózott is. Többségünk a Fölszállott a páva című vetélkedőből ismerheti a nevét, ahol népdalénekesként mutatkozott be, és ért el jelentős sikereket. A fiatal énekessel a vetélkedőről, a jótékonykodásról és a karácsonyi készülődésről egyaránt beszélgettünk.
Mindig énekes szerettél volna lenni?
– Szerintem viszonylag későn alakult ki bennem az, hogy az énekesi pályát válasszam. Néptáncoltam, jártam zeneiskolába, és ugyan adott volt a népzene meg az éneklés az életemben, de ez nem volt célirányos. Voltak gyerekkoromban is olyan gondolataim, hogy énekelni szeretnék, de senki nem terelgetett ebbe az irányba. Amikor magyar szakra jártam az egyetemre, akkor kezdett el hiányozni, hogy ezzel foglalkozzak.
A Fölszállott a pávába hogy kerültél?
– Tavaly felnőtteknek szervezték meg a műsort. Azt az újítást vezették be, hogy a szólóénekeseket kísérheti egy hangszer. Én nagyon nem szeretek egyedül lenni a színpadon, ezért úgy gondoltam, hogy kihasználom ezt a lehetőséget. Szerettem volna indulni, és ha nem kell egyedül lennem, az nekem nagyon jó. Innen indult az egész. Komáromi Kristóf kísér furulyán, a párosunk a vetélkedőre állt össze. Korábban nem zenéltünk együtt, a budapesti táncházas világban ismerkedtünk meg. Ő táncos, a furulya neki egy mellékes dolog volt. Láttam egy újévi koncerten zenélni, és mivel hasonló karakterek vagyunk, kellemes közös emlékeink voltak, így rögtön rá gondoltam.
Mekkora népszerűséget hozott neked a Fölszállott a páva?
– A népzenével foglalkozó körökben sokan ismernek, erről a műsorról az is tud, aki valójában nem is nézi. Sokan számon tartanak, tudják, hogy ki vagyok. De előtte is sokan ismertek már a táncházakból vagy a zeneakadémiáról. Úgy gondolom, az ismeretségi köröm olyan nagyon nem bővült, a műsor azonban új kapukat nyitott meg előttem. A tavalyi vetélkedő során is már azt éreztem, hogy táncházakban, koncerteken sokan ismernek, tudják, hogy ki vagyok. Erre nem tudom azt mondani, hogy tetszik, de azt se, hogy nem. Azt nagyon szeretem, amikor odajönnek gratulálni, ez jó érzés. Az idei műsor alatt már több rosszindulattal és ellenségeskedéssel találkoztam, ezt még szoknom kell. A barátaim meg a környezetemben élő ismerőseim, mestereim mind buzdítanak, segítenek. Szeretek szakmai kritikát kapni, ettől tudok fejlődni, és ezt szerintem jól is viselem. A személyeskedéssel pedig próbálok nem foglalkozni.
Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek?
– Azt, hogy bekerültem a zeneakadémiára. E mögött egy nagyon kemény év áll, gyakorlatilag mindennap gyakoroltam, szolfézsórára jártam, rengeteget készültem. Nagyon nagy dolog volt számomra, hogy mindezek után fölvettek. Kicsit kettős érzéssel gondolok vissza arra az időszakra, mert tényleg nagyon nehéz évem volt, de aztán egy teljes fölszabadulást éltem át, és azt éreztem, hogy megérte.
Van egy nagy álmod az énekléssel kapcsolatban, amit mindenképpen szeretnél elérni?
– Az álmodozással úgy vagyok, hogy rengeteg cél van előttem, amit el szeretnék érni, de mindig egy-egy kisebb dolgot tűzök ki magam elé. A kisebb dolgokat könnyebben elérem, talán csalódásmentesen, de mégis lépkedek afelé, amit szeretnék. Most ez egy tanulási folyamat, és azt érzem, hogy van kapacitásom és erőm rá. Ezért most számomra az az első, hogy mindent, amit látok és hallok, és akitől csak tudok, tanulhassak.
Bejutottatok az idei vetélkedő döntőjébe. Hogyan értékeled az eddigi teljesítményedet?
– Nagyon örülünk, hogy a zsűri tetszését eddig elnyertük. Sokat fejlődtünk a pávás munkánk alatt a mestereinknek köszönhetően. Nagyon fárasztó időszak ez a suli mellett, de az élményért és a pozitív visszaigazolásokért minden perc megérte. Mindig más dialektussal kellett készülni, ezért nagy kihívás volt, de ez egyben inspiráló is számunkra.
Az idei Fölszállott a páva fontos újítása, hogy a nyertes fölajánlhatja a nyereményét egy szervezetnek. Számodra fontos a jótékonyság?
– Igen, nagyon fontos. Már tavaly is azt tűztük ki célul, hogy ha bármiféle nyereményt kapunk, akkor abból a pénzből szervezünk egy kis bulit mindazok számára, akik eddig segítettek nekünk, támogattak minket. Az idén azt találtuk ki, hogy az öreg zenészeknek szeretnénk adományozni az összeget. Általában a zenészek, főleg Erdélyben, nem rendelkeznek nyugdíjalappal, vagy már nincsenek hozzátartozóik, betegek, nagyon sok problémájuk van, és nagy szükségük van a pénzre. Korábban pedig Budapesten részt vettem egy karácsonyi jótékonysági eseményen, ahol hátrányos helyzetű gyerekeket tanítottunk, és programokat szerveztünk nekik.
Az ünnepekre hogy készülődsz?
– Már évek óta mindig csak úgy belecsöppenek a karácsonyba. Ez főleg azért van, mert az egyetem mellett nem nagyon lehet ráhangolódni az ünnepre. Karácsony előtt még iskola van, szilveszter után pedig vizsgaidőszak. Nagyon várom már, hogy ennek vége legyen, és én is át tudjam élni a karácsonyi hangulatot. Egyébként sokat gondolok a karácsonyra, és talán templomba is többet járok ilyenkor. Szeretem a karácsonyt, és nagy szívfájdalmam, hogy Budapesten nem élem meg olyan intenzíven az ünnepet, ahogy szeretném. Gyerekkoromban nagyon idillikus volt az ünnepi időszak, karácsonyi főzéssel, karácsonyfa-díszítéssel, ajándékozással. Az elmúlt években gondolkodtam azon, hogy az ajándékozás mennyire nem mérvadó nekem, és mennyire nem számít, hogy kapok-e valamit. Az apróságokat fontosabbnak tartom, és nem is nagyon szeretem a fölhajtást.
Mit szeretsz ajándékozni?
– Azt, amit már év közben kitaláltam, ha láttam, ki minek örülne, vagy mire lenne szüksége. Az ilyesmit hónapokkal előre megveszem, ha eszembe jut. Van, hogy nem bírom ki, előre odaadom, és megmondom, hogy ez a karácsonyi ajándék. Muszájból nem szoktam ajándékozni, akkor inkább nem adok semmit, és megvárom, hogy legyen egy jó ötletem. Nem is az ajándékozást szeretem legjobban a karácsonyban, hanem mostanában inkább az otthonlétet, hogy hazamehetek Budapestről. Egyébként szeretem a várost, szeretek itt lenni, de a karácsony attól szép, hogy otthon vagyok, és minden jóval ellát a család.
