Verebes Judit a Zentai Magyar Kamaraszínház fiatal színésze, aki az idén szerezte meg mesterdiplomáját. Vizsgaelőadásként az Éva és Ádám naplóját készítette el Szilágyi Áron színésztársával közösen. A darab humorosan, de emberien és tisztán közelíti meg a férfi-nő viszonyt. A zentai közönség a júniusi bemutató óta több alkalommal megtekinthette a rendező nélkül színpadra állított előadást. Judittal az Éva és Ádám naplója mellett a színház iránti szeretetéről, a színészi hivatásról is beszélgettünk.
Mindig művészettel szerettél volna foglalkozni?
Fotó: Gergely József
– Nem, gyerekkoromban sok minden szerettem volna lenni, például orvos vagy zsoké. Ez utóbbit a mai napig el tudnám képzelni, de gyerekkoromban ez sokkal intenzívebb volt. Akartam lenni magyartanár, angoltanár, elég sok minden. Már az általános iskolában is sokan mondták nekem, hogy belőlem csakis színésznő lehet. Ezért nagyon mérges voltam: attól még, hogy nyitott vagyok, szeretek szerepelni, miért olyan magától értetődő, hogy színésznő leszek? Eleinte nagyon határozottan mondtam is, hogy nem. Aztán középiskolás koromban Máriás Endre rendezte Az éjjel menyasszonya című előadást, oda hívtak fuvolázni, mert akkoriban még aktívan zenéltem. Ott a helyszínen vált világossá számomra, hogy itt szerepelni is kellene. Az unokatestvéremmel kaptunk egy-egy angyalkajelmezt, abban fuvoláztunk. Nagyon érdekes volt ez számomra, és be is szippantott a színház világa. Később Mácsai Endre jött hozzánk rendezni az Antigonét, ami egy nagyon fontos előadás volt számomra, mert nem volt leegyszerűsítve a szövegmondásra, hanem egy mozgásvilágot is belevitt a rendező. Ezzel én korábban nem találkoztam. Akkor vált bennem tudatossá, hogy én ezt szeretem csinálni. Közben Máriás Endrével és az adai színtársulattal a János Vitézen dolgoztunk, ahol én voltam a mostoha. Az is nagyon vonzott, hogy a színházasdi egy nagyon jó közösségépítés volt, szoros, máig tartó barátságok alakultak ki. Középiskolában pedig nagyon fontos, hogy az ember milyen társaságban mozog, mivel tölti a szabadidejét.
Milyen előadásokban szeretsz játszani?
– A negyedik év végén Beckett Godot-ra várva című darabját játszottuk az osztályommal, ami a diploma-előadásunk volt. Már az olvasópróbán imádtam az egészet. Már akkor tudatosult bennem, hogy az abszurddal jóban vagyok. Azt még nem tudtam, hogy mennyire tudok benne működni, hiszen nem egy egyszerű műfaj. Iszonyatosan komolyan kell venni, akkor éri el a kellő hatását. Ez nem mindig hálás dolog, mert nem mindenki tud vele azonosulni. Az én humorérzékem elég jól passzol az abszurd műfajhoz, valószínűleg ezért is szerettem. Nagyon szívesen játszanék még ilyen jellegű előadásokban, már csak azért is, hogy kipróbáljam magam. De szeretem a musicalt, a táncos-zenés előadásokat is. Azt már nagyon régóta mondogatom, hogy egy Chicago musicalben mennyire szívesen játszanék. Most úgy vagyok vele, hogy végeredményben jöhet bármi, szívesen játszok benne, mert viszonylag nagy most a munkakedvem, és sok mindent szívesen kipróbálnék.
Mit jelent neked a színház?
– Egyszer mondták nekünk, hogy ez nem szakma, nem hivatás, hanem életforma. Ezen mindig kacagtunk. De igazából mindegyik egy kicsit. Ha egy kicsit magasztosabb szempontból nézzük ezt a dolgot, akkor egyfajta önkifejezést jelent, mégpedig abból a szempontból, hogy a színész nem tud semmit szégyellni a színpadon. Nem tehetünk meg mindent, mert visszatartanak a normák; de a színpadon olyan dolgokat is megtehetek, amelyeknek a lehetősége talán fölmerült bennem valahol mélyen, de a világért se mondanám el senkinek. A színpadon lehetőségem van olyannak lenni, amilyen soha az életben nem lennék. Ez benne a szép. Előadásról előadásra adunk valamit a nézőknek, de ugyanígy ők is adnak nekünk valamit. Ez az adás-kapás az, ami szerintem minden fáradság ellenére megadja az értelmét a színészetnek. Ilyenkor hálás a néző is, és hálás a színész is, mert ez oda-vissza működik.
Az Éva és Ádám naplója című előadásotok már a címében különleges, mert megfordítottátok a két nevet. Ez mit fejez ki?
– Ezt a szöveget, Mark Twaintől az Ádám és Éva naplóját édesapám, Verebes Ernő dramatizálta. A cím után van egy ajánlásszerű mondat: „Egy udvarias gesztus a férfinem részéről”. Még a címben is előreengedik a férfiak a hölgyeket! Ez valószínűleg egy dramaturgiai húzás volt, sok minden lehet mögötte. Ha elolvassuk az eredeti művet, abban Ádám naplója tizenkét oldalon keresztül tart, Éváé pedig ennek legalább a triplája. Ez a klisé még mindig él: a nő sokkal többet közöl, legalábbis mennyiségben. Ettől még a darab nem feltétlenül szól jobban a nőről, mint a férfiról.
Neked mi tetszik ebben a darabban?
– Egyrészt az köt hozzá nagyon, hogy a sajátunk. Egy nagyon egyszerű és nagyon igazi történet lett belőle. Az volt a cél, hogy ráismerjen egy férfi vagy egy nő saját magára, ha megnézi ezt az előadást, de ettől ne érezze magát rosszul. Meg akartunk mutatni egy ősi férfi és ősi női viszonyt a színpadon. Ez úgy nemesen egyszerű, ahogy van, és ettől elemi, ettől igaz. A teremtéstörténetet nem a maga magasztos valójában közelítettük meg, hanem az emberi oldalt kerestük. Felvetődik a kérdés, hogy megteremtődött Ádám, majd Éva – de mit éreztek ők, amikor megteremtődtek egy szinte teljesen üres világba, első két emberként? Hogy reagáltak egymásra? Engem ez a kérdés foglalkoztatott. Megpróbáltunk minél több sztereotipikus férfi és női tulajdonságot beleépíteni a darabba, nem féltünk a kliséktől sem. Kellettek a nagyon jellegzetes vonások, hogy az ember ráeszméljen, hogy igen, ez tényleg egy tipikus férfi vagy női tulajdonság. Nagyon sok mindenért szeretem ezt az előadást, de főleg a tiszta, emberi viszonyért, és azért a büszkeségért, ami eltölt vele kapcsolatban. Rendező nélkül, Szilágyi Áronnal ketten dolgoztunk a darabon, folyamatosan támogatva egymást.
Ha van rendező, mennyi beleszólása van a színésznek az előadás létrehozásába?
– Ezt embere válogatja, nagyon függ attól, hogy milyen típusú emberek milyen munkamódszerek mentén dolgoznak együtt. Én úgy érzem, hogy mi a zentai társulatnál szeretjük azt, hogyha nekünk is van beleszólásunk egy-egy szerep megformálásába vagy dramaturgiai kérdésekbe. Nem is nagyon volt még olyan, hogy semmibe nem szólhattunk volna bele. Ajánlatokat mindig tud hozni a színész, ezt aztán a rendező felhasználhatja. De mindenki más munkamódszerrel dolgozik, ezért nagyon rugalmasnak kell lennie a színésznek is és a rendezőnek is. Szerintem akkor születhetnek igazán jó dolgok, ha az ember kompromisszumkész.
Az előadásaitokon telt ház szokott lenni. Szerinted mi vonzza az embereket a színházba?
– Reménykedem abban, hogy azért jönnek, mert szeretik azt, amit csinálunk. De az is fontos, hogy érdeklődjenek a repertoárra kerülő témák iránt. Az Éva és Ádámmal kapcsolatban is sokan mondták, hogy milyen érdekes ez a téma, és milyen keveset beszélünk róla. A gyerekelőadásainkra az iskolások jönnek, Sopronban is játszottunk, ott is imádták a gyerekek. Én remélem, hogy tényleg ezért jönnek színházba az emberek, az eszmei érték miatt, és mert szeretik. Nem pedig azért, hogy megmutassák a szép ruhájukat, vagy mert aznap este éppen nem volt más programjuk.
A színészek gyakran kerülnek egymással és a közönséggel nagyon intim viszonyba. Ezekre lelkileg föl kell készülni, vagy az évek alatt mindez természetessé válik?
– Már az akadémián arra neveltek minket, hogy el kell fogadnunk magunkat és a másikat is úgy, ahogy vagyunk, a saját intim valónkban. Nincs két egyforma ember, de fizikailag szinte egyformák vagyunk. Hogy valami tényleg életszerű legyen, hogy tényleg hatással legyen a nézőkre, hogy hiteles legyen, ahhoz kell ez a fajta intimitás. Minden érintésnek valósnak kell lennie. Ezeket a dolgokat az ember a tudatában alakítja át: hogyan játsszunk például szerelmet vagy érzékiséget. Ez valós, de mégsem az; kicsit olyan, mint egy skizoid állapot. Szerintem, bár itt valószínűleg megoszlanak a vélemények, a lelki intimitás az igazán problematikus, ezt kell tudni jobban kezelni. Lehet, hogy a fizikai intimitás vagy a színpadi meztelenség bántó vagy sokkoló egy konszolidáltabb közönségnek, de a lelki lemeztelenedés sokkal nehezebb dolog. Mert aztán az ember fizikailag felöltözik. Ha az ember lelkileg meztelenedik le, és olyan gondolatokban mélyed el, amelyek kicsit felemésztik, abból egy kicsit nehezebb felöltözni. Éppen ezért egy színészben mindig ott kell, hogy legyen egy vészjelző, és tudnia kell, hol a határ, hogy ne legyen ebből lelki sérülés.
