Számos nemzetközi siker, megannyi itthoni és külföldi fellépés, valamint temérdek különlegesebbnél különlegesebb élmény jellemzi a szabadkai zongoraművésznő, dr. Görög Noémi pályafutását, aki kisgyermek kora óta zongorázik, amit mind a mai napig nagyon élvez, ugyanakkor rendkívül fontosnak tartja azt is, hogy megkísérelje az igényes zene szeretetére nevelni nemcsak a közönségét, hanem azokat a fiatalokat is, akiket a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon tanít.
Fotó: Molnár Edvárd
– Nagyon érdekes története van annak, hogy miként lettem zongorista, ugyanis még a ’90-es években, amikor az az ominózus inflációs időszak jellemezte a mindennapjainkat, a nagymamámnak volt egy kis megtakarított pénze, és mivel nagyon félt attól, hogy esetleg az egészet elveszítheti, úgy döntött, vesz egy pianínót. Nagyon szerettem azt a hangszert, amelynek egyébként borzasztó hangja volt, legalábbis mai füllel mindenképp, de ezt akkoriban természetesen még nem tudtam. Fontos volt számomra, és kötődtem is hozzá. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem zeneiskolába járni, a húgomat is tanítgatni kezdtem, éppen ezért talán nem túlzás azt állítani, hogy a Görög Sisters zongorakettős, amely most már jó ideje működik, és az életemnek egy igen fontos részét képezi, akkor született meg, amikor én nyolc éves voltam, a húgom pedig négy – magyarázza Noémi, akinek saját bevallása szerint fokozatosan vált a mindennapjai részévé a zene, mégis volt egy olyan meghatározó momentum az életében, amelynek köszönheti, hogy végül nem színésznő, hanem zongoraművésznő lett.
– Egészen tizenkét éves koromig színésznő akartam lenni, ugyanis Haumann Péter a nagymamám unokatestvére, és mindig is nagyon büszke voltam arra, hogy egy ilyen nagy ember él a családomban. Azután azonban volt egy nagyon szép és nagyon meghatározó zenei élményem, egészen pontosan Scriabin Disz-moll etűdje, és azt hiszem, ez volt az, ami eldöntötte bennem, hogy zongorista akarok lenni – emlékszik vissza Noémi, aki azt mondja, a gyermekkorára egyáltalán nem nyomta rá a bélyegét az, hogy sokat kellett gyakorolnia, sőt, ma is élete egyik legszebb időszakaként emlékszik vissza a gyermekkorára.
– Nagyon szerettem iskolába járni, annak ellenére, hogy talán soha nem voltam annyira túlterhelt, mint akkoriban. Erős teljesítménykényszer jellemezte azt az időszakot, mindenből ötösöm kellett, hogy legyen, mellette zeneiskolába, illetve egyéb foglalkozásokra is jártam, szóval valóban szinte minden percem be volt osztva. Ennek ellenére nagyon boldog gyermekkorom volt, csodaszép élményeim vannak, éppen ezért úgy érzem, szívesen lennék még egy kicsit gyermek. Valamikor egyetemista korom környékén kezdtem ráeszmélni arra, hogy talán egy kicsit túl szép is volt ez a gyermekkor, ugyanis a szüleim annyira szerettek volna megkímélni mindenféle negatívumtól, hogy egy csomó rossz dolog nem is derült ki számomra a világról, egészen addig, amíg nem lettem egyetemista. Akkor egy picit meg is keseredtem, olyannyira, hogy még az a kérdés is felmerült bennem, szeretnék-e egyáltalán a továbbiakban is olyan módon foglalkozni ezzel az egésszel, ahogyan azt addig tettem, azután azonban szerencsére rájöttem, annyira fontos számomra a zene, hogy nem is tudnék mással foglalkozni. Persze voltak olyan pillanatok, amikor nehezemre esett gyakorolni, sőt, ma is vannak, ma talán több is, mint régen, hiszen gyakran eszembe jut, mennyi mindent tudnék csinálni az alatt az idő alatt, amíg gyakorolok, de tisztában vagyok azzal, hogy újra meg újra le kell ülnöm a zongora mellé, hiszen ha az embernek nincs napi kontaktusa a hangszerével, akkor az bizony meghallatszik a játékán, sok esetben nemcsak a szakmabeliek számára, hanem azok számára is, akik laikusként ülnek be egy-egy koncertre, és úgy érzem, ezt semmiképpen sem engedhetem meg magamnak – magyarázza Noémi, aki nem tagadja, a művészlétnek olyan momentumai is vannak, amelyek kevésbé lelkesítőek számára.
– A mai napig úgy gondolom, hogy zongoristának lenni egyáltalán nem könnyű. Egyszer azt mondta nekem a Magyar Nemzeti Énekkar dirigense, nagyon örül annak, hogy neki nem kellett megélnie azt a világot, amelyben a komolyzenét játszó művészeknek is szépeknek kell lenniük, jó fotók kell, hogy készüljenek róluk, és folyamatosan jelen kell lenniük a médiában, illetve az egyéb fórumokon. Mindez néha nagyon fárasztó, hiszen egy csomó olyan dologgal is foglalkoznom kell, amivel nem szeretnék foglalkozni, hiszen én csupán játszani szeretnék, de ezek nélkül sajnos az sem működik, az sem működhet igazán jól, ráadásul mivel a testvéremmel abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon sokat játszunk külföldön is, ezért nekünk angolul is meg kell jelenítenünk a különféle tartalmakat, ami további feladatokat is ró ránk – fejti ki Noémi, aki testvérével, Enikővel együtt nemrég Brüsszelben koncertezett és aratott osztatlan sikert.
– A születésnapomon a húgommal Brüsszelbe utaztunk, ahol nagysikerű koncertet adtunk. A fellépés nagyon sok régi emléket idézett fel bennem, ugyanis egy különleges hangulatú galériában játszottunk, ami Marcel Hastir festőművészről kapta a nevét, aki hihetetlen dolgokat művelt, hiszen amellett, hogy kiváló festőművész volt, zenével is foglalkozott, és a második világháború idején zsidó embereket mentett meg a haláltól. Brüsszel eleve hatalmas komolyzenei központ, ahol rengeteg nagy művész is megfordul, így természetesen minket is tárt karokkal fogadtak, ugyanúgy, ahogyan szinte mindenütt szoktak. Nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy sokat léphetek fel külföldön, hiszen ezekben az országokban egészen másféle lehetőségek rejlenek a klasszikus zenében, mint itthon. Úgy gondolom azonban, hogy itthon is van igény a klasszikus zenére, amit az Electe Egyesület telt házas koncertjei is kiválóan bizonyítanak – magyarázza Noémi, aki amellett, hogy nemzetközi szinten is elismert zongoraművész, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanára, valamint az Electe Egyesület művészeti vezetője is. Ezek a tevékenységek azonban nem különülnek el élesen egymástól az életében, sokkal inkább kiválóan kiegészítik egymást.
– Korábban soha sem gondoltam rá, hogy egyszer majd lehetőségem nyílik arra, hogy a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon taníthassak, egészen váratlanul ért a felkérés, amely azután talált rám, miután megszereztem a doktori fokozatomat, mégis örömmel mondtam igent rá, és a mai napig örülök annak, hogy így döntöttem. A hallgatóimat az igaz zene szeretetére igyekszem nevelni, illetve a rendszeres koncertlátogatás fontosságára is próbálom felhívni a figyelmüket. Nagy kihívást jelent számomra, hogy miként szerettessek meg valakivel egy olyan zenét, amit korábban soha nem hallgatott, és ennek során magam is igen sokat tanulok. Ennek köszönhető egyebek mellett az is, hogy ma már tisztában vagyok azzal, nem kizárólag olyanok jönnek el a koncertjeimre, akik tökéletesen ismerik azokat a műveket, amelyeket előadok, hanem sok esetekben olyanok is, akik korábban soha nem hallottak róluk, ezért hasznos lehet, ha például néhány mondatot is mondok az adott műről vagy szerzőről – fogalmaz Noémi, aki saját bevallása szerint a legfontosabbnak azt tartja, hogy nyitottabbá tegye a hallgatóit.
– Azt tapasztalom, hogy azok közül a fiatalok közül, akik korábban soha nem hallgattak klasszikus zenét, sokan eleve elzárkóznak tőle, mondván, nem szeretik, holott nem arról van szó, hogy nem szeretik, hanem arról, hogy nem ismerik. Azt követően viszont, hogy egyre több ilyen jellegű zenét hallanak, azt látom rajtuk, hogy egyre nyitottabbá válnak iránta, egyre szívesebben hallgatják és egyre több koncertre kezdenek járni, ami elmondhatatlanul nagy öröm számomra, hiszen ilyenkor úgy érzem, elértem a célomat – hangsúlyozza Noémi, aki jelenleg húgával, Enikővel együtt egy csehországi Schubert-versenyre készül, amelyet áprilisban rendeznek meg, emellett április folyamán Kolozsváron és Rómában is koncerteznek, április 18-án pedig Szegeden is hallhatja majd őket a nagyérdemű.
