Megérkezett az igazi nyár, vagy mondjuk inkább úgy, hogy berobbant, a hőmérő nemigen akaródzik napközben 35 fok alá süllyedni. Azt mondják, ha nyár, akkor legyen nyár, lehet, hogy így van, én kiegyeznék olyan 28 fok körüli nappali átlaggal, a gyerekeknek viszont nagyon megfelel, mert többet pancsolhatnak. A legnagyobb kánikulában azonban nagyon alaposan kell tervezni a kiruccanásokat, mert a délutáni rekkenő hőség senkinek sem jó, és nem szabad engedni a kicsik nyávogásának, ha ki kell jönni a vízből, akkor nincs mese. Egy kis óbégatás még mindig jobb, mint a hőguta.
Ennek tudatában terveztük a hétvégi pancsit is, egy előre bejelentett forró nap éppenséggel vasárnapra esett, így azt gondoltuk ki, hogy elmegyünk az újvidéki Copacabanára, magyarán a Strandra. Jó korán felkeltünk, megreggeliztünk, mert üres pocival nem jó megindulni, aztán autóba ültünk, és nyolc órára már a belépőjegyeket vásároltuk a Strand bejáratánál. Ilyenkor még aránylag könnyű jó helyet találni az árnyas, füves részen, ahol a fák lombjai alatt egész délelőtt kellemes a hűsölés. Kiváló helyet találtunk, a gyerekek egy pillanat alatt ledobták a felesleges ancúgot, és mint a villám, megindultak a Duna felé. Azonnal leállítottam őket, azaz utánuk kiabáltam, hogy megállás, mert kenekedés nélkül nem látnak vizet. Azt a szenvedést, amit az alatt a pár perc alatt produkáltak, érdemes lett volna megörökíteni, de inkább a vizes örömmámort részesítettem előnyben.
A vasárnapi Strand-projekt az elfogadott ütemben valósult meg, fél kilenckor már a Dunában pancsoltunk. Volt ott minden, a búvárkodástól kezdve a dobálásig, egy idő után már csak a partról figyeltem őket. A két fiú, Márk és Előd azonban nem tágított, egy istenért sem jöttek volna ki a vízből, de gondoltam, még nem erős a nap, pancsolják ki magukat, addig Csillával meg Katával igazi erődöt csöpögtettünk homokból. Persze, azért mindig akad olyasmi, ami erősebb a fiúk vízimádatánál, ez pedig a hasuk korgása. A víz meg a nap gyorsan kiszívta az erejüket, és egyszer csak megjelentek a parton, mert valami finom illatot éreztek. Semmi sem jobb a dunai pancsolás után, mint egy jó lángos, sajnos délelőtt még sehol sem készítettek ilyet, de a friss fánk illata ellenállhatatlanul csábította őket. Annyit ettek a csokis-meggyes édességből, hogy gondoltam, csak jól jön egy kis hűsölés, egy kicsit majd pihennek a hűvösben, mert mellesleg le sem ültünk a törölközőkre, amelyeket azokra a jó hűvös helyekre terítettünk szét.
Na persze. Megmosdottak a ragacsos édesség után, majd megpróbálkoztak játszani a játszótéren, de nagyon nem ment, 10 perc múlva már indultunk is vissza a Duncsiba, őszintén szólva valóban a víz mellett a legkellemesebb. Ment az ugrabugra úgy 11-ig, de ekkorra már kezdtük érezni a nap erejét, így jobbnak láttuk lefújni a bulit, ami nem egy könnyű feladat, de ha mondjuk megvillantjuk a fagyizás reményét, akkor egész más a helyzet. Szó nélkül felköltöztek a lombok alá, száradás közben pedig elnyalták a fagyijukat, amire mi össze is pakoltunk, úgyhogy egy sikeres kánikulakerülő projekten vagyunk túl, és utólag elmondhatom, biztos megismételjük.
