Újrahangol(ód)va

Évtizedek után újra összeállt a Vajdasági Citerazenekar, azaz egykori „becenevén”: a VaCi. A tagok közötti évtizedes barátság és a népzenei összetartozás tiszteleteként ugyanis ismét együtt muzsikálnak azon a lemezen, amely a nemrégiben Bodor Anikó-díjjal kitüntetett Hézső Zsolt és Flaman István citerakettős eddigi munkásságát örökíti meg. A próbák, a felvétel és az újbóli találkozás hangulatáról az egykori tagokkal beszélgettünk.

− Nemsokára újra élvezhetjük a vajdasági népzenei mozgalom kiválóságainak muzsikáját: az utómunkálatokat végzik ugyanis azon a lemezen, amelyen két meghatározó zenész hallattatja hangját és hangszerét. A kettejük munkáját elsősorban a citeramuzsika szeretete vezérelte – emelte ki István.

– Mozgatórugónk a mai napig a hagyományaink, illetve a közösség tisztelete és éltetése. 42 éve pengetem a húrokat, Zsolti pedig 36 éve citerázik. Mindketten befejeztük a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége által szervezett alapfokú citeraoktatói képzést. Az ott szerzett tudásunkat a mai napig kamatoztatjuk. Oktatóként népzenei táborokban és művelődési házakban is tevékenykedünk. Tanultak tőlünk a szentmihályi, a tordai, a magyarcsernyei, a magyarittabéi, a zentai, a csókai, a szabadkai, a felsőhegyi, a temerini, a horgosi és az adai gyerekek, illetve felnőttek is – mesélte Spityu. Így ismeri ugyanis minden népzenész az ízes tájszólással beszélő szentmihályi citerást.

Talán a bánáti erős gyökerek azok, amelyek évtizedek óta összetartják barátságukat Hézsővel. Duóként több hazai és magyarországi népzenei kiadványon is szerepeltek: az Új Élő Népzene sorozaton és a Vajdasági Táncháztalálkozó lemezén is hallani lehet citerajátékukat. A Vass Lajos Népzenei Szövetség által 2021-ben szervezett XIII. Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei Döntőjén felnőtt kategóriában Vass Lajos Nagydíjjal tüntették ki munkájukat. Legutóbb pedig a XXIX. Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok megnyitóján vehették át a Durindó Művészeti Szakbizottsága által odaítélt Bodor Anikó-díjat.

– Talán erre az elismerésre vagyunk a legbüszkébbek. Személyesen is ismerhettük Anikót, rengeteget tanultunk tőle, és élvezhettük is sajátságos, megnyerő és megismételhetetlen egyéniségét. Elsősorban ezért jelent számunkra sokat. Emellett maga az a tény is elismerő, hogy a Bodor Anikó-díjat a szabályzat értelmében az a népzenei együttes vagy szólista kaphatja meg, aki az aktuális évben a saját hagyományanyagát leghitelesebben tolmácsolja. A hitelességre való törekvés pedig a kezdetektől meghatározza a munkásságunkat. A díj megerősített tehát bennünket abban, hogy jó úton járunk. Ugyanakkor megtisztelő és felemelő érzés birtokolni a közösség elismerését igazoló kitüntetést – mondta Zsolt. Hozzátette: a citerakettős a mai napig a valamikori VaCi szellemiségében tevékenykedik.

– Évtizedekkel ezelőtt Hézső ötlete nyomán született meg a Vajdasági Citerazenekar is – emlékszik vissza a kezdetekre Fehér (szül. Popović) Emanuella. − A sokadik közös táborozás után, melyekben az évek során meg-, illetve kiismertük egymást, összebarátkoztunk és nem utolsósorban együtt tanultunk, csiszolgattuk citerajátékunkat, Zsoltinak támadt egy ötlete: alakítsunk zenekart. Így született meg a múlt század végén, pontosabban 1997 januárjában, a tótfalusi téli népzenei táborban a VaCi. Akkor, 25 évvel ezelőtt nyolcan voltunk a csapatban: Flaman István és Lingli (szül. Bodócsi) Mónika Szentmihályról, Cöndör Csaba, Kobrehel Zoltán és Hézső Zsolt Csókáról, Tóth (szül. Dević) Lívia Temerinből, Puskás (szül. Sörös) Marianna Szabadkáról és jómagam Szenttamásról. Művészeti vezetőnknek Borsi Ferencet kértük fel, hiszen a korábbi táborok idején is ő foglalkozott velünk. Tekintettel a települések közötti távolságra és arra is, hogy abban az időben a többségünk még középiskolába járt, a próbákat telefonon keresztül egyeztettük. Akkoriban még nem volt mobiltelefon és internet sem, mégis sikerült összehozni a találkozókat. Vajdaság egyik végéről a másikra is eljutottunk, és mindig akadt olyan szülő is, aki az adott hétvégén hajlandó volt elszállásolni és ellátni nyolc emberkét. Valahogy a próbatermeket is biztosítani tudtuk, 1998 augusztusában pedig Szentmihályon sikerült megszervezni egy ötnapos továbbképző tábort is.

Rendszeresen részt vettünk a Durindón, 1997-ben elsők lettünk a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, vendégegyüttesként többször szerepeltünk az Aranyciterán, ott voltunk a vajdasági táncháztalálkozókon, sőt Magyarországon is képviseltük Vajdaságot. Az utolsó fellépésünk a 2000-es évben volt. Relatív kevés időt töltöttünk együtt, de az a három év nagyon jó, szép és sikeres volt. A barátságon kívül a népzene szorosan összekötött bennünket, mindannyian szívből tettük a dolgunkat – tekintett vissza az ifjúkori kezdeményezésre Emma.

Elmeséli azt is, hogy a következő években sajnos szétváltak útjaik, de a tagok közül szinte mindenki továbbra is kötődött valamilyen módon a népzenéhez. Többen rendszeresen össze is futottak különböző rendezvényeken, fesztiválokon, táborokban. Aztán nemrégiben újra megcsörrentek a telefonok…

– Igencsak meglepődtem, amikor Spityu felkeresett azzal, hogy szeretnék, ha a munkásságukat megörökítő lemezen a VaCi is megszólalna. A Vajdasági Citerazenekar aktív időszakából ugyanis sajnos nem maradt semmilyen felvétel. Így ők ketten arra gondoltak, hogy az egykoron sikeres zenekar megérdemli ezt a lehetőséget. Szép és jó lenne, ha újra összeállna a csapat, még ha csak ez alkalomból is. Így maradna egy közös és örök emlék. Az ötletet pedig ismét tett követte: ifjúkori lendülettel indultak be a régi szép időkre emlékeztető telefonbeszélgetések, egyeztetések. Kellemes, jó érzéssel töltött el, hogy a fiúk nem felejtettek el bennünket, másrészt viszont kissé bizonytalannak éreztem magam. Régóta nem volt már a kezemben a hangszer, és egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy azonnal egy lemezre muzsikáljak. A fiúk azonban bátorítottak, hogy nem kell megijedni, hiszen a citerázás olyan, mint a biciklizés: egyszer megtanulod, és soha nem felejted el. Hidd el, benned van ez még valahol! – mondogatták. Elő a citerát, pengetőt, és lehet gyakorolni! És így is lett… – mesélt Emma az újbóli találkozás csírájáról.

– A csapattagok pedig ismét bebizonyították, hogy nincs lehetetlen. A régi gárdából csak azok hiányoztak az első próbán, akik azóta külföldön élnek. A Vajdaságban maradt hat zenész viszont újra együtt muzsikált. Mert a népzenész lélekben mindig az marad – mondja Tóth Lívia. – Személy szerint soha nem szakadtam el a népzenétől és a vajdasági mozgalomtól. A családalapítás időszakában ugyan már nem oktattam és táborokba sem jártam, de háttérmunkát vállaltam a Szólj, síp, szólj! és a Kőketánc vetélkedőkön babakocsival jártunk a táncházakra, párommal és gyerekeimmel pedig később is elmentünk a koncertekre, fesztiválokra. A bábszínházas tevékenységemben is a hagyományápolásra fektettem a hangsúlyt, újságíróként is szívesen támogatom a mozgalmat. Ma pedig már a fiam muzsikál a hangszeremen… Valahogy így vagyunk ezzel mindannyian, és talán ezért is sikerült szinte egy telefonhívásra összejönnünk. És ezért volt az is, hogy 25 év elteltével is ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Bár akkor sem, és még ma sem értem, hogyan fér meg ennyi dudás egy csárdában. Valahol mindannyian vezéregyéniségek voltunk és maradtunk, mégis működik a dolog. Hajlamosak vagyunk egymás ellen beszélni, rendszerint jó hangosan fejezzük ki véleményünket, csipkelődünk és beszólunk egymásnak, aztán pedig valaki megpendíti a húrokat, és azonnal megteremtődik az összhang.

A Vajdasági Citerazenekart az idén a Durindó közönsége is hallhatta. Augusztus végén pedig a Zentai Magyar Kamaraszínházban megszületett az a közös felvétel is, amellyel a kezdeményezők tisztelegni szeretnének a zenekar emlékének. A citeramuzsika kedvelői pedig várhatóan még az idén élvezhetik azt a lemezbemutatót, amelyen a kettős mellett megszólal az újrahangolódott VaCi összhangja is.