A családi fészek

A hagyományos ünnepeinknek valóban különleges varázsa van. Hetekkel előtte elkezdünk készülődni, tervezgetni, miközben tetteink mögött végig ott lapul az örömteli várakozás. Ha jobban belegondolok, akkor ilyenkor még a késő esti takarítások és előkészületek sem esnek nehezemre. Pedig a zsúfolt munkanapok végén igencsak elő kell kaparnom magamban az utolsó szikrát is ahhoz, hogy letöröljem a port, vagy éppen felmossak. Ilyenkor rendszerint egy-egy boldog emlékképbe kapaszkodok…

A húsvéti sonka illatába, amint anyummal tésztával borítjuk be a sütés előtt. Abba, ahogyan évek óta lázad a család a sóba-vízbe főtt bab ellen, majd a végén mégis kétszer merít belőle mindenki. Elővillannak azok a mindennél kedvesebb emlékek is, amelyekben az alig totyogó gyermekeim a nagy kosárba kapaszkodva egyensúlyoznak, miközben füvet szednek apával a nyuszifészekhez. A következő képzelgésben pedig már a lányommal együtt készítjük a nyusziformájú tojásokat a húsvéti ebédhez. A fiam hangtalan ujjongása pedig az ajándékozás örömét erősíti meg lelkemben. Jóleső bizsergés tölt el aközben is, hogy felidézem félénk, ám büszke arcát, amint először indult locsolkodni.

Merengéseim közben rájövök, hogy valamiért soha nem kérdeztem meg a családomtól, hogy mit szeretnek az ünnepben. Vajon őket is boldoggá teszik azok az örökölt hagyományok, amelyeket jómagam már meggyőződésből követek? Esetleg mi az, amit szívesen kihagynának a húsvéti előkészületekből? Feltettem hát a kérdéseket. És meséltek...

Dávid nemes egyszerűséggel a nagyszombattal kezdi a beszámolóját: „Akkor szoktam ébredni, amikor apa és anya még alszanak. Emőkét is ébresztem, fogjuk a zacskót, és kimegyünk füvet szedni. Mire beérünk, apa és anya is felkelnek: díszítenek, ebédet főznek. Anya és Emőke együtt csinálják a nyuszi formájú tojásokat. Én azt nem igazán szeretem. De szívesen díszítem a fészket, amibe másnap az ajándék kerül. Még mindig izgulok vasárnap reggel, hogy mit találok a füves talicskában. Várom az ebédet is, mert ilyenkor mindenki boldog. Később a tatáék is eljönnek hozzánk. Először vele sakkozok, utána pedig a többiekkel Rizikózunk. Ezt a társasjátékot nagyon szeretjük. És a húsvétot is: nekem az a legjobb ilyenkor, hogy együtt vagyunk és sokat beszélgetünk.”

Fiamat Emőke is megerősíti. Engem pedig megcáfol: régóta érzem ugyanis úgy, hogy számára nyűg a közös tojásfestegetésünk, és csak az én ragaszkodásom miatt ül le velem szemben díszíteni az előkészített héjakat. „A legkedvesebb húsvéti élményem talán a közös tojásfestésünk, amit mindig együtt csinálunk, de évről évre kipróbálunk valami újat is. Nincs olyan kézügyességem, amilyent szeretnék. Valahogy mindig jobbat akarok alkotni, aztán sose lesz az. Viszont az élmény mindig megmarad. A fogcsikorgatások, hogy a végére több tojást nem festek ki, mint amennyit igen. És a beszélgetéseink, amelyeket ez az időtöltés alatt megejtünk. Talán ezért is húzom el a tojásfestést olyan mesterien: mert együtt vagyunk és beszélgetünk. Csapatmunka a fészeképítés is. Apa előkészíti a kosarat, öcsivel szedjük a füvet, anya kitalálja a helyet és takarít (amibe, ha nem húzom el az időt, én is besegítek). A fészekbe pedig a végére mindenki beleteszi szívét, lelkét” – vall a lányom. Aki már arról is őszintén beszél, amit kevésbé kedvel az ünnepek közeledtével: eddig is sejtettem, hogy a nagytakarítás és a konyhai pepecselés nem a szíve csücske. „De ezt is szeretem, csak nem sokáig” – egészíti ki a sejtelmemet.

A férjemről pedig bizton tudom, hogy az ünnepek közeledtével egyre több gondja van a beszerzéssel. Vagyis inkább annak módjával. Kimondottan megveti ugyanis az ünnepeket megelőző vásárlási láz őrületét. Amikor sorba kell állni kenyérért, az önkiszolgáló polcairól eltűnnek egyes termékek, és a parkolókban egymást szidják az emberek, amiért a nagy rohanásban összekoccannak a járműveikkel. Roli évekig durrogva tért haza az ilyen beszerzésekből, egy jó ideje azonban a családi béke érdekében igyekszik megelőzni a gondot, és hetekkel az ünnepek előtt bevásárol. Az ajándékokra azonban ritkán gondol, így az továbbra is túlnyomórészt az én felelősségem. Ahogyan az is, hogy tudjam, ki mit szeretne a fészekben látni… „Arra a húsvétra emlékszem legszívesebben, amikor egymásnak készítettünk ajándékokat” – lep meg a férjem a válaszával. Már csak azért is, mert eltompult emlékezetemben az a valóban kivételes húsvét. Akkoriban ugyanis sokszor kaptuk rajta a gyerekeinket azon, hogy „követelik” az ajándékokat, határozottan kiállnak az mellett, ami „jár nekik”, és hangot adnak a csalódásaiknak is, ha az ajándékozás nem az elképzeléseik szerint alakul. Egy ideje már méltatlankodtam erről a Rolinak, mire előállt az ötlettel: húsvétra egy dinárt sem költünk ajándékra, mindenki készít valamit a másiknak. És valóban… „Örömmel néztem, ahogy hetekig varrtad a bábházikót a gyerekeknek, tervezgettem, hogy mit csinálhatnék én nekik. Élveztem, amikor a gyerekek kitiltottak a szobáikból, hogy ne lessem meg a készülő csomagot. Akkor vasárnap én is kipattantam az ágyból, és alig vártam az ajándékbontást. Meghatottak a szépen becsomagolt rajzaik, festett dobozkáik és figuráik” – emlékszik vissza elérzékenyülve a férjem.

És valóban: az idén is asztalra teszem azt a kissé formátlan tojástartót, amit abban az évben kaptunk a gyerekektől. Mellé kerülnek azok a tojások, amelyeket még anyukámmal díszítettem, a barkákra viszont azokat akasztom, amelyeket a lányommal együtt alkottunk az évek alatt. Emőke az utolsó „retekfüleket” helyezi fel a nyusziformájú tojásokra, Dávid újra megigazítja a dédapától örökölt kubikostalicskában a friss füvet, Roli pedig asztalra teszi a sonkát. Illatozik a családi fészek.