Napjainkban, amikor a járványhelyzet került a figyelem középpontjába, és az ehhez kötődő intézkedések miatt le kellett mondanunk a kulturális eseményekről és egyéb szórakozási lehetőségekről, egyre inkább arra vágyunk, hogy megtekintsünk egy-egy színházi előadást, kiállítást vagy végre részt vegyünk egy hangversenyen. Bármilyen zenei műfajról is legyen szó, sokan nem érik be az online fesztiválok és koncertek adta lehetőségekkel, és alig várják, hogy végre élőben is hallhassák kedvenc előadóikat. Az idei év a turizmus és a vendéglátás mellett a kulturális élet számára is nagy érvágást jelentett. A szabadkai Kurina trio tagjainak naptára az év ezen időszakában általában mindig tele van, ám a koronavírus-járvány miatt az idén kevés alkalommal játszhattak a közönség előtt. A nyáron még találkozhattunk velük a szabadkai VM4K színpadán. Nemrég az Újvidéki Dzsesszfesztiválon léptek fel, ahol online követhettük végig a koncertjüket. Az együttes tagjai gyerekkoruk óta zenélnek. Családjukban ez a tudás több mint száz éve generációról generációra száll. A Kurina-testvérekkel, vagyis Ferenccel, Jánossal és Michaellel nemcsak az idei év viszontagságairól beszélgettünk, hanem eddigi munkásságukról, fellépéseikről és a művészi lét szépségeiről is.
Manapság egyre több zenész próbál szerencsét külföldön, ám önök mégis a szülővárosukban maradtak. Mi köti a zenekart Szabadkához?
Kurina Michael: – Büszke vagyok arra, hogy szabadkai vagyok, itt születtem, szeretem ezt a várost. Bárhova is utazunk a világban koncertezni, mindig szabadkaiak maradunk, mi csak képviselni tudjuk a várost. Ha kérdezik, hova valósiak vagyunk, azt mondjuk, vajdaságiak, szerbiaiak, de elsősorban szabadkaiak vagyunk. Magyarországon rengeteg zenészkollégánk van, és sokat szoktunk velünk beszélgetni erről a helyzetről. Nagyon jó, hogy Magyarországon a karantén idején támogatják a profi zenészeket, így ők át tudják vészelni ezt az időszakot. Nálunk ilyesmi nincs. Az idén volt néhány koncertünk, ez azonban nagyon kevésnek számít. Egyik zenekarnak sem könnyű. Nekünk többek között Svájcban, Németországban, Ausztriában lett volna fellépésünk, és sajnos mindegyik le lett mondva. Mi ezt nem vesszük munkának, mert szeretjük csinálni.
Kurina János: – Ez az életünk. Az élethez tartoznak az anyagi dolgok is, mert ezek nélkül nem lehet. Ez alatt az egy év alatt teljesen megváltozott az élet. A kultúrával foglalkozók, a sportolók nehezen boldogulnak. Ez az egy év annyira tönkretett mindenkit. Az utóbbi tíz-húsz év munkája ellenére majdnem mindent újra kell kezdeni. Hála Istennek, mindenki egészséges, és reménykedünk benne, hogy a jövő év sokkal jobbat hoz. Az országnak jövőre el kellene gondolkodnia azon, hogy hova helyezi a kultúrát. Az állami költségvetést másra fordítják, és jóformán a kultúra áll az utolsó helyen, ami nem is lenne gond. Csak az a helyzet, hogy a kultúra területén is vannak olyan emberek, akiket támogatni kellene, és jobban odafigyelni rájuk, hogy ne kelljen elhagyni a hazájukat. Vannak olyan emberek, akik az egész világon nagyon híresek és kedveltek lettek, és sajnos senki nem marad itthon.
Kurina Ferenc: – Elmennek, mert nem kapnak lehetőséget.
K. M: – Mi itt alapítottunk családot, itt születtek a gyerekeink. Nekem már unokáim is vannak. Szeretünk itt élni. Akárhova utazok, elmegyek három-négy napra, alig várom, hogy lássam a városházát.
K. F.: – Igen, mert mindenhol jó, de mégis csak a legjobb otthon.
A járványhelyzet minden zeneiparban dolgozót megviselt, hiszen sok fellépést le kellett mondani. Hogyan gondolnak vissza az elmúlt egy évre?
K. M.: – Azok a zenészek, akik hozzánk hasonló pályát jártak végig, mind külföldön vannak. A karantén idején több interjút adtunk, tévéfelvételeken vettünk részt. Ez nem úgy van, mint amikor az ember elmegy Amerikába, szerepel egy filmben, és megismerik a nevét. Mi itt vagyunk. Felléptünk az újvidéki Dzsesszfesztiválon. Ott volt a belgrádi Big Band is. Minket is oda soroltak. Ez az érdem sokat számít.
K. J.: – Abban reménykedünk, hogy minden olyan fellépést, amelyet lemondtak az elmúlt egy évben, az elkövetkezőkben be tudjuk pótolni, ki tudjuk használni. Senki sem tudja, hogy mi lesz. Ami maradt, az otthon gyakorlás, a család, a szeretet, az egymásnak muzsikálás és a jótékonysági akciók. Most látszik meg, hogy hány zenekar, zenész maradt meg a hangszer mellett.
K. F.: – Jót is hozott ez az év, mert az emberek elkezdtek gondolkodni. Lelassultak, jobban odafigyelnek önmagukra és egymásra. Ez a pozitív az egészben.
K. M.: – Nagyon gyors az élet, senki nem áll meg egy kicsit, csak rohanunk, kapkodunk. Nemrég fel kellett volna lépnünk Zentán egy nótaesten Kurina Irénnel és Kurina Gusztávval. Az estet azonban nem tartották meg. Eredetileg fél nyolckor kezdődött volna, majd átették este hat órára. Nem mondták le, csak elhalasztották. Már felkészültünk a koncertre. Akár közönség előtt játszunk, akár online, jónak kell lennie. Az, hogy a jövőben bepótolják-e, nem tudjuk. Rengeteg koncerten felléptünk már. Sokan szeretnének eljutni olyan helyekre, mint például Tirol, Bécs, München, Párizs, és arról álmodnak, hogy itt zenéljenek. Vannak, akik nem találják meg magukat ebben. Mi ebben megtaláltuk magunk. A Lisinskiben és a Kolaracon is muzsikáltunk. A szabadkai Népkörből indultunk, és a Kolaracig jutottunk. Nem sok ilyen zenészt ismerek. Amit adunk, visszakapunk.
K. F.: – Sokat tettünk is érte. Minket a korona sem állíthat meg.
K. J.: – Ezt nem nevezhetjük munkának, inkább szeretetnek. Egy igazi művész kitart amellett, amit csinál, teljesen mindegy, hogy festészetről, zenéről van szó. A világ azt hozta, hogy egyre kevesebb munkahely van a művészet területén. Az országnak el kell jutnia arra a szintre, hogy valamennyire támogassa a művészeket, hogy nyugodtan tudjanak alkotni.
Említették a jótékonysági rendezvényeket. Az elmúlt években több ilyen eseményen is zenéltek. Terveznek a jövőben is bekapcsolódni ezekbe a kezdeményezésekbe?
K. M.: – Több jótékonysági koncerten is részt vettünk, amelyeket a szabadkai Városházán tartottak. Felléptünk a Szabadkai Városi Könyvtárban is és Óbecsén is egy ilyen esten. Nem kell ahhoz karantén, hogy segítsünk az embereken. Tavalyelőtt volt egy ilyen időszak. Például az unokahúgom, Kurina Viktória, János lánya is hazajött Linzből, és fellépett velünk. Több zenész is csatlakozott hozzánk. Sosem tudhatod, hogy mikor kér meg valaki arra, hogy lépjünk fel egy-egy nemes cél érdekében.
K. J.: – Azt, amit az Újvidéki Dzsesszfesztiválon eljátszottunk, egy jótékonysági koncert formájában szeretnénk a szabadkai közönségnek is bemutatni. Nem tudjuk, hogy mindez mikor fog megvalósulni. Ehhez enyhébb járványügyi intézkedések kellenek. Szeretnénk örömet szerezni az embereknek, és bemutatni nekik, hogy miként nézett ki a dzsesszfesztivál.
Az előző években, amikor a naptáruk tele volt fellépésekkel, a karácsonyi és újévi ünnepek idején is felléptek, vagy ezt az időszakot a családdal töltötték?
K. J.: – Mindig felléptünk a karácsonyi-újévi időszakban. A karácsonyt és a Szentestét mindig a családdal töltöttük.
K. F.: – Újévkor mindig zenéltünk, de figyeltünk arra, hogy az ünnep a családé legyen.
n Nemcsak trióként működnek, hanem rendszeresen zenélnek együtt vendégművészekkel is. Az Újvidéki Dzsesszfesztiválon például Uroš Šećerovval játszottak együtt. Hogyan született meg ez az együttműködés?
K. M.: – Az egyik barátunk feleségének születésnapján zenéltünk együtt, és ott volt Uroš Šećerov is. Megpróbáltunk egy kicsit együtt zenélni. Nem nézünk le senkit sem, és azokkal is le tudunk ülni játszani, akik nem zenészek, más szakmában dolgoznak, de tudnak zenélni. Uroš Šećerov egy profi perkusszionista (ütőhangszeres). Hatvanöt éves, legalább ötven éve zenél. Sokakkal dolgozott már együtt, de velünk is nagyon szeret együttműködni. Goran Evetovićtyal is szoktunk együtt játszani. Ő a zeneiskolában tanít, és sokszor lép fel velünk. Beilleszkedett közénk, szeret velünk muzsikálni, mi is vele. Több vendéggel is szoktunk fellépni.
Több híres szerbiai zenész albumának felvételén működtek közre, sokakkal játszottak egy színpadon. Ilyen nagy nevek például Đorđe Balašević, Šaban Bajramović, Bajaga, Zdravko Čolić... Hogyan emlékeznek vissza ezekre a fellépésekre, stúdiófelvételekre?
K. M. – Šaban Bajramović utolsó lemezének munkálataiban vendégként vettünk részt. Felvették az anyagot, sikeres volt. Két évig zenéltem velük. Az előző zenekarunkkal, a Gyass Banddal is nagyon sokszor fellépett. Ő is, és Đorđe Balašević is nagyon szeretett bennünket. Erről mi nem szoktunk beszélni.
K. F.: – Balaševićnek készítettünk egy lemezt a születésnapjára, melyen az ő dalai szerepelnek. Erről a közönség nem is tud.
K. J. – A felesége kért meg bennünket arra, hogy dolgozzuk át a dalait a saját stílusunkba. Megvannak a felvételek, de a közönség még nem hallotta őket. Balašević felesége, Olivera, ezt ajándékozta férje születésnapjára. Đorđe Balašević nagyon meghatódott, és amikor eljött Szabadkára, meg is köszönte nekünk. Azt mondta, hogy ezzel a zenével nagyon jól szól. Szerinte az a gond, hogy azért nem tud velünk koncertezni, mert a zenénk olyan erős és domináns, hogy elnyomja a frontembert. Ez nem mindig illeszkedik bele abba, amit ő csinál. Nálunk a zenekarban mindenki frontemberként működik, egyenlőek vagyunk. Nagy örömet szereztünk neki, és ő is nekünk. Adja Isten, hogy mindenki átélje ezt.
K. F.: – A Kao rani mraz című filmben is közreműködtünk. Engem és Michaelt meghívtak, de János csak véletlenül került bele a produkcióba.
K. J.: – Elmentem velük, és véletlenül ott voltam. Nem emlékszem rá, hogy ki kellett volna, hogy zongorázzon. A lényeg az, hogy megkértek, zongorázzak. Tizenöt-húsz perc alatt fel is vettük az anyagot. Általában akkor történnek jó dolgok, amikor nem számít rá az ember. Az igazi művész akkor mutatja meg, hogy valóban képes-e rá.
K. M.: – Vannak nagyon szép élményeink, amelyekről nem is meséltünk. Splitben rengeteg zenészbarátunk van. Lementünk oda zenélni, sok embert volt szerencsénk megismerni. Szeretettel fogadtak bennünket.
K. J.: – Híres énekesekkel találkoztunk, zenéltünk. Megismertük Oliver Dragojevićet, Kemal Montenót. Giulianóval több éjszakán át zenéltünk. A dalmáciai fellépések mellett az ismert zenészek közül játszottunk együtt Lakatos Robival, a testvéreim sokat léptek fel Lajkó Félixszel. A filharmóniával és egy-egy komolyabb kamarazenekarral is játszottunk. Ezeket a dolgokat nem lehet megfizetni, csak szeretettel kell csinálni, és élvezni kell az egészet. Nekünk ez megadatott, és tenni is kell érte. A tehetség is fontos, de a munka, a felkészülés és a hozzáállás sokkal fontosabb. Sok emberben megvan a tehetség, csak nem tudja kihasználni.
K. M.: – A fellépéseken, fesztiválokon és mindenhol pozitívan fogadtak bennünket. Ez azért van, mert szeretjük amit csinálunk. Ez a mai napig így van.
K. F.: – Lesz még alkalom arra, hogy közönség előtt zenéljünk. Lesznek fellépések, fesztiválok, csak nem tudjuk mikor. Kialakítottunk egy saját stílust, amelyről felismernek bennünket.
K. J.: – Amikor gyerekek voltunk, rengeteg zenész volt Szabadkán. Sokkal több étterem volt, tehát több helyen lehetett zenélni. A Kurina Verebes Gusztáv által vezetett zenekarban húsz-harminc romagyerek játszott együtt. Ő oktatott bennünket. Volt lehetőségünk barátkozni, zenélni, bemutatni a kultúránkat. Ez az idő múlásával megváltozott. Valójában azok maradtak a zene mellett, akik tiszta szívből szerették. Például a Jónás, a Lakatos és a Zsadányi családban voltak, vannak olyan művészek, akik továbbvitték ezt a hagyományt. Ha nem figyelünk oda az igazi minőségre és azokra az emberekre, akik ezt képviselik, mindez előbb-utóbb ki fog halni.
Vannak olyan együttesek, akik tavaly és az év elején egy új lemezen dolgoztak, ám a karantén és a helyzet miatt nem tudták bemutatni azt. A Kurina trio is készült új stúdióalbummal?
K. J.: – Tavaly fejeztünk be Madame Pianóval egy közös lemezt, amelyet nem tudtunk bemutatni a közönségnek. Sok koncertet nem tudtunk realizálni. Nem tudunk hogyan tervezzünk, mert mindannyian várjuk a történéseket. Nem akarom azt mondani, hogy hiába csináltuk, mert előbb-utóbb be tudjuk majd mutatni. Az, hogy emellett új produkciót hozzunk létre, erő, ihlet és támogatás is kell.