Mess Attila Szabadkán született. Az újvidéki színiakadémia elvégzése után a Népszínház Magyar Társulatának a tagja lett, de más színházak előadásaiban is játszott. Emellett fiatalokkal dolgozott, rendezett, mindezzel egy időben pedig rádiózással és tévézéssel is foglalkozott. Szlovéniában kultúrmissziót hajtott végre, fontos szerepe volt abban, hogy Lendván újraéledjen a magyar színjátszás.
Mess Attila a vajdaságiak számára a feledhetetlen szerepeiről ismert, sokan még ma is a Charley nénjét hozzák fel neki, holott az előadás bemutatójától már tizenöt év telt el. A világ más részein viszont kapitány úrnak szólítják, mivel jachtvezetői engedélyt szerzett, és azóta szinte mindenfelé hajózott. Nemrég visszatért Szabadkára, jelenleg a Kosztolányi Dezső Színház két előadásában, az Urbán András által rendezett Nézőművészeti főiskolában és a Dino Mustafić rendezte Babilon angyalaiban láthatjuk. A jachtvezető színművésszel eddigi kalandos, filmbeillő életútjáról beszélgettünk.
Melyik volt az első szerelem? A hajózás vagy a színház?
– A hajózás, de ezt akkor nem valósíthattam meg, mert a generációmnak a fiatalsága ráment a délszláv háborúra, a pénztelenségre, a kilátástalanságra, a tüntetésekre. A tervem, hogy nautikára iratkozok, dugába dőlt, holott már elképzeltem, ahogyan egy nagy utasszállító óceánjárót vezetek. A közelben a horvát tengerparton voltak a legjobb iskolák, de az hirtelen külföld lett. Ekkor jött képbe a színház. Talán én voltam az akadémián az egyetlen, aki nem színházból szerette meg a színművészetet, hanem inkább a filmekből, hiszen nem voltam színjátszó, nem vettem részt színművészeti vetélkedőkön. Nem azért, mert nem érdekelt, egyszerűen csak akkor még nem szippantott magába ez a világ.
Milyen filmek hatottak rád?
– Mindig is szerettem a sci-fiket, azt, hogy egy elvonatkoztatott fantáziavilágba kerülünk. A hajózás is ezért érdekelt. A kalandvágyat ébresztette fel bennem. Ezt éreztem, amikor A Szahara titka című sorozatot kísértem. Ugyanakkor nagy Star Trek rajongó voltam, ezen keresztül megszerettem a szerkezetét annak, ahogyan egy hajó működik. Azt, hogy a kapitány és a legénység tagjai, a kollegiális viszonyon túl, szinte egymástól függnek és csak egymásra számíthatnak. Most, hogy már dolgoztam hajón, ezt meg is tapasztaltam. Ott nem lehet a gondok elől elmenekülni vagy a problémákat hazavinni, hanem meg kell oldani. A kapitánynak olykor élet-halál kérdésekben kell döntést hozni. Ennek a felelősségnek is a súlyát akkor élveztem igazán, amikor elkezdtem hajózással foglalkozni.
A színiakadémia elvégzése után azonnal a szabadkai Népszínházban kezdtél el dolgozni. Több ízben választottak az évad színészévé, a közönség nagyon szeretett…
– És én is nagyon szerettem őket. A színház számomra a mai napig is a közönségről szól. Nem arról, hogy én milyen jót dolgozok. Ez egyfajta szolgálat. Az emberek menekülnek egy kiépített valóságból és ennek lehetőségét kell megteremteni a számukra. Amikor rendeztem, ebbe még jobban belemerültem, mert akkor egy egész világot kellett megszerkesztenem. Azokat a témák, amelyek engem foglalkoztatnak, próbáltam a közönség felé nyitni, de nem a magam szórakoztatására, hanem az ő kiszolgálásukra. Ez most is bennem van és ennek örülök.
Alkalmad nyílt Szlovéniában is dolgozni. Erre hogyan került sor?
– A lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet határokon átívelő, a magyar nemzeti öntudatot erősítő táborokat szervezett. Erre Vörös Imelda hívta fel a figyelmemet. Elmentem, és szinte ott ragadtam. Lehetőség nyílt arra, hogy Lendván, ahol már húsz éve nem volt magyar színjátszás, újjáélesztjük azt. Ebből azután 11 év gyümölcsöző együttműködés alakult ki. Szinte a semmiből hoztuk létre a színjátszócsoportot. Élveztem minden pillanatát. Nem volt könnyű, mert az emberek elszoktak a színháztól, ezért nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy a helyiekkel csináljunk valamit.
Mikor kezdett megint foglalkoztatni a hajózás gondolata?
– Eljött az időszak, amikor már nem játszottam rengeteg előadást a Népszínházban. Elkezdett fojtogatni az itthoni közeg, és hiányérzetem támadt. Nem jellemző rám, hogy a megváltozott körülményeken keseregjek. Nem akartam erre elvesztegetni az időmet. Ismét a nulláról indultam, és 2011-ben kitanultam egy teljesen másik szakmát. A megspórolt pénzemet befektettem egy olyan iskolába, amellyel hat hónap után jachtvezető lettem, de senki sem fogja a méregdrága jachtját rábízni egy kezdő kapitányra. Ennek is megvannak a lépcsőfokai: bevállalni vacakabb munkát, tapasztalatokat gyűjteni, kapcsolatokat kialakítani, és rengeteget tanulni attól, aki már előrébb van. A saját képességedet kell reklámozni a piacon, megmutatni mire vagy képes.
Hol tanultál?
– Angliában, amit tudatosan választottam, mert ott árapályos a vízállás, és a hideg-meleg légtömegek ütközésének a központja. Sűrítve lehet megtapasztalni azt, amit később csupán helyenként. Hirtelen kialakulhat egy óriási vihar, hatalmas hullámokkal és gyorsan le is nyugodhat. Emellett fontos hajózási központ, ahol nagy a forgalom. A közlekedési szabályok ott fokozottan érvényesek. A fél év alatt 4,5 ezer mérföldet tettünk meg csak azon a környéken. Nagy lépés ez azok után, hogy előtte egy métert sem hajóztam. Egyszer csak döntéseket kellett hoznom. Ezekben a helyzetekben mások függnek tőled, és te is függsz másoktól. Meg kell tanulni mind a kettőt kezelni, azt is, hogy te irányítasz, és azt is, hogy téged irányítanak. Nagyon fontos a hajózásban, hogy ne képzeld magadat a világon a legokosabbnak.
Ezután elkezdtél jachtokat vezetni?
– Így van, nem hajókat, hanem jachtokat. Én egy bérelhető kapitány vagyok, talán csúnyán hangzik, de tulajdonképpen luxussofőr. A hajó közlekedési eszköz, míg a jacht, a gazdagok játékszere. Csakis a szórakozást hivatott szolgálni. Ha valakinek jachtja van, és úgy érzi, én vagyok a megfelelő arra, hogy vezessem, akkor felbérel. Akinek pénze van jachtra, az nem foglalkozik a részletekkel. Ő szeretné jól érezni magát, az én dolgom pedig az, hogy irányítsam a jachtot és a személyzettel jó hangulatot teremtsünk. Kapitányként az is a feladataim közé tartozik, hogy megtervezzem a biztonságos útvonalat. A hajózás veszélyes dolog. Nagyon észnél kell lenni. Szerintem izgalmasabb jachtot vezetni, mert több a kaland, a pillanat hozza, vagy a tulajdonos dönti el, hogy merre megyünk. A bérelhető jachtokon a vendégek folyamatosan változnak, mindig újak jönnek, és új világokat ismerünk meg.
Megfordultál egzotikus helyeken is?
– Amíg tanultam, rengeteget hajóztunk az angol és a francia partok közt. Amikor elkezdtem dolgozni, számos helyen is megfordultam. Dolgoztam egy amerikai cégnek is kint a Karib-tengeren. Izgalmas volt, mert nyári táborokat szervezett a búvárkodni tanuló fiataloknak. Az én feladatom volt, hogy megtanítsam őket vitorlázni, megmutassam milyen a hajósélet, hogyan kell a horgonyt felvenni, figyelni az időjárást és mik a rádiózás alapjai. Az a jó ebben a munkában, hogy az egyik pillanatról a másikra, már a világ másik felén vagy. Dolgoztam egy ideig Thaiföldön is. Jártam Malajzián, Szingapúrban, legutóbb Görögországban, majd pedig 15 hónapot Máltán töltöttem. Ott volt a hajó bázisa, onnan pedig az olasz partokra, Szicíliára, Szardíniára, Korzikára hajózgattunk. Nagy élmény volt régi hajókkal is találkozni, például Az Onedin család sorozatból ismert Christian Radich-hal. Ezek a hajók parádékon, jelképes versenyeken vesznek részt. A legénység tanoncokból áll, akik még nem igazán voltak hajón. Őket is tanítottam navigációra, a hajós életre. A nagyvilágban a tudás nem egy hétpecsétes titok. Az emberek boldogan osztják meg. Én is sokat tanultam másoktól.
Hogyan boldogulsz az idegennyelvek területén?
– Folyékonyan beszélek angolul, és mindenkinek ezt tanácsolom, aki kimenne a nagyvilágba, mert máshol szeretné kezdeni az életét. Hatalmas a különbség. Igény van a jachtvezetőkre, mert az egy relatív új szakma, de egy jachton rengeteg más munkalehetőség is van. Előfordul, hogy a gépészt vagy a szakácsot jobban megfizetik, mint a kapitányt, mert az kincset jelent, de jó lehetőséget kapnak például a fodrászok, a terapeuták, a fitneszedzők vagy a masszőrök. Azzal azonban tisztában kell lenni, hogy egy kiszolgáló közegről van szó, ahol nagyon fontos a munka minősége, az alázat és az odaadás. Ha az illető ezt nyújtja, megtisztelik, ha nem, mások jönnek a helyébe. Nem muszáj azonnal kapitánynak lenni, én későn fogtam hozzá, ezért ugrottam lépcsőfokokat, de aki épp befejezte a középiskolát, az haladhat fokozatosan, bevállalhat önkéntes munkákat és tapasztalatokat szerezhet, mielőtt leteszi a vizsgát. A hajózás rengeteg lehetőséget rejt, de nyelvtudás, alázat és szorgalom nélkül nem megy.
Kerültél-e már veszélyes helyzetbe?
– Természetesen igen. Az a hajózás velejárója. A hajó a kikötőben van a legnagyobb biztonságban, de nem azért lett kitalálva. A vízen bármi előfordulhat, óriási viharok dúlnak a fejünk fölött, de az hétköznapi helyzet. Megpróbáljuk kikerülni. A hajó sok mindent kibír. Az embert csak a félelme korlátozhatja, de ha a képességét és a tudását az időjárás alázatába helyezi, akkor nyert ügye van. A természet, az eszköz és az ember egy háromszöget alkot. Ha ezt tudod összhangba hozni, nincs az, amivel ne lehetne megbirkózni. Balesetek is előfordulhatnak, arra is megtanítottak bennünket, hogyan kell helyrerakni egy törött csontot, mit kezdjünk egy fejsérüléssel, vagy mi a teendő, ha el kell hagyni a hajót. Nagyon fontos a tűzoltás gyakorlata. A tűz a legveszélyesebb a hajókon, mert pillanatok alatt leéghet. A prevenció a legfontosabb, de tudni kell lépni, ha megtörténik a baj. Konténerekben oltottam tüzet ahhoz, hogy tudjam mit kell tenni veszélyhelyzetben. De amikor fölcsapnak a fejed fölött a filmbeillő lángok, akkor már nem gondolkodsz, hanem cselekszel. Amikor beborultunk egy 19 méteres versenyhajóval Franciaország és Anglia között a vízbe, akkor nem volt kérdés, mi a teendő. Ha a hajó megfekszik a vízen, nagyon gyorsan átbillenhet. Ha víz alá kerül az árbóc, és 180 fokot megfordul a hajó, akkor a hajótestben levő embereknek nincs menekvés. Az ilyen helyzetek megváltoztatják az embert. A veszélyeknek azonban vannak előjelei, ezeket tudni kell felismerni.
Utazásaid során gasztronómiai kalandokban is volt részed?
– Thaiföldön néha felismerhetetlen ételeket is eszik az ember, és rájön arra, hogy nem mindig jogos a belénk táplált, idegentől való félelem. Ha egy helybeli néni az utcán süti a csirkét, azt az ételt meg kell kóstolni, mert friss és olyan ízvilága van, ami jellemzi az ottani konyhát. Egyébként nem vagyok nagyevő, inkább főzni szeretek. A vendégek és a jachttulajdonosok értékelik azt, ha kipróbálhatnak valami számukra egzotikus dolgot. A magyar és szerb konyhánkkal mi is egzotikusnak számítunk, a hétköznapi ételeinkkel is. Az én munkám a hajó irányítása és a biztonságos utazás, de amit hozzáadhatok, az pluszt jelent, például ha tudok beszélgetni az emberekkel, játszani a gyerekekkel vagy főzni. Készítettem már csirkepaprikást és petrezselymes krumplit is.
Mi számodra a legnehezebb a hajóséletben?
– Az, hogy ez egy relatív magányos szakma. Hónapokig, évekig utazol és amikor hazamész, azzal szembesülsz, hogy sok minden megváltozott. Már nem vagy része az ismerőseid hétköznapi életének. Olykor nyomaszt az, hogy nem tartozom sehova és senkihez sem, de amikor meg itthon vagyok, nem férek a bőrömbe és megint mennék. Nincs mihez hasonlítani. A színházzal is ez a helyzet, egy idő után a deszka hív vissza.
És mi a legjobb?
– Szeretem a szabadságot, kiteljesíti a kalandvágyamat, irányíthatom a dolgokat, remek kollégákkal dolgozhatok és tanulhatunk egymástól. Enélkül az egész semmit sem érne. Imádom a hajón azt a fajta életet, hogy akármi is történjen, megoldást találunk. Legyen szó bármiről: épp elfogyott a hagyma vagy derékba tört az árbóc. Ez állandó készenlétben tart, nem hagy elkényelmesedni. Csodálatosak ezek a járművek. Lenyűgöző, hogy a tutajoktól meddig jutott el az ember. Már-már olyan, mint egy sci-fi. Minden jacht másmilyen. Rengeteg a különbség ugyanolyan típuson belül is, mert ha egyikbe több bútorzatot szereltek, akkor nehezebb és másképp reagál bizonyos helyzetekben. Ezt is szem előtt kell tartani. Olyan ez, mintha mindent újra tanulnék, viszont hihetetlenül izgalmas az a fázis, amíg meg nem érzem mire képes és mit tudok vele kezdeni.
Kapitánynak szólítanak a jachtokon?
– Igen, ez még furcsa, de van egyfajta romantikája is. Amikor néztem a Star Treket mindig irigykedtem Jean-Luc Picardra, amiért mindenki kapitánynak szólítja. Most pedig engem is kapitánynak vagy master-nek neveznek. Jólesik, de nem jön magától. A belefektetett munka hozta, nem az, hogy valaki rám akasztotta ezt a titulust.
Egyenruhát is hordasz?
– A kapitány az adott tulajdonost, a cégét, a jachtját képviseli. Előkelő társaságról van szó, akiknek fontos, hogy a nekik dolgozó ember is ezt sugározza. Ennek része a diszkréció, a tartás és a példamutatás is. Amikor egy nagy jachttal beállok a kikötőbe, akkor annak tükröznie kell a minőséget, az eleganciát, az odaadást és a biztonságot. Ehhez hozzátartozik az uniformis is.
Mi vonzott, hogy visszagyere?
– Elkezdett hiányozni ez a fajta alkotómunka, amit a színház nyújt. Ezt akkor először vallottam be magamnak. A színház máshonnan ás elő érzéseket, habitusokat. Nagyon megörültem Urbán András felkérésének. Nem tudom viszont megmondani, hogy ez most megint egy tartósabb váltás-e az életemben.
Szeretnél egy saját jachtot?
– Nem. Ezek luxuscikkek. Amikor Máltán álltunk, a tulajdonos rendelésére fontos javításokat kellett elvégeznem, és láttam, hogy mekkora költségekkel jár. Vezetni szeretek és a problémamegoldás, az üzleti rész nem az én világom. Esetleg, ha megérem az öregkort, vennék egy kis vitorlást, amellyel horgonyt dobhatok bármelyik kis szigetre. Egyszer talán.
