Csinos ruhák, nyakkendők, magas sarkú cipellők. Virágok, szalagok, lufik. Pogácsás tarisznyák, megható üzenetekkel, kívánságokkal. Útravalóul. Mert valamit mondani kell, amikor lezárul az élet egy korszaka. Van, aki suttogva, van, aki üvöltve, egyesek szavalva, mások énekelve próbálják kifejezni gondolataikat. Négy sorba sűrített jókívánságok, akkordokba rejtett tanácsok hangzanak el ilyenkor színpadon és mögötte. Mindez azért, hogy az ünnepeltek érezzék: fontos volt az, amit megéltek és tapasztaltak az elmúlt négy vagy nyolc évben.
Az idén valahogy nemcsak a lakodalmak, bérmálkozások és áldozások sűrűsödtek össze családunkban, de a ballagások sora is érintett bennünket. Elsőként a bérmalányunk zárta le életének egy fontos korszakát, és búcsúzott el iskolájától egy borús, ám valamiért mégis fényárban úszó vasárnap. A temerini Kókai Imre Általános Iskolában népünnepély az a nap, amikor a nyolcadikosok utoljára ülnek be az iskolapadokba. A továbblépéshez már reggel lelki támogatást kapnak a ballagók miséjén, majd délután elbúcsúznak iskolatársaiktól és osztályfőnökeiktől is. A hangulatos ünnepi műsorra általában az iskola udvarán kerül sor. Az idén igencsak lógott a lába az esőnek, így a szervezők inkább a tornaterem mellett döntöttek. Már az első félórában bebizonyosodott, hogy az egyébként méretes terem továbbra sem tudja befogadni mindazokat, akik sajátjukként élik meg a gyermekeink búcsúzását. Aki már nem tudta magát bepréselni az ajtón, az a tornaterem nyitott ablaka előtt hallgatta a megható szövegeket, verseket, énekeket, zenét. Az együttérzés tapintható volt, és a népünnepély népvándorlássá alakult: a közönség sorai folyamatosan alakultak, hogy egy kis ideig mindenki élvezhesse csemetéink örömünnepét. Így jutottam én is ahhoz a pillanathoz, amikor végre elkaphattam bérmalányom sugárzó tekintetét, és szememmel üzenhettem neki mindazt a jót, amit szívből kívánok neki. Fél óra múlva pedig a fülébe is súghattam… Miközben ő már lélekben azon a bulin volt, amelyet a tiszteletükre rendeztek.
Emőke és barátnői saját szerzeménnyel búcsúztak a topolyai iskola végzőseitől
A búcsúztatás hangulata folytatódott, hisz még aznap este a lányom mellé a féltve őrzött gitárja és a kisdob is bekerült a Topolyáig guruló autóba. Hetek óta próbáltak ugyanis a harmadikosok azért, hogy méltán búcsúztassák el a topolyai mezőgazdasági iskola 58. nemzedékét. Az utolsó próbákon már kristálytisztán hangzott az a dal is, amelyet a három barátnő pár nap múlva saját üzenetként helyezett a végzősök tarsolyába. Hároméves együttélésük folyamán ugyanis hihetetlen kincseket fedeztek fel és hoztak felszínre egymásból: Emőke zenét álmodik a szobatársa kiváló dalszövegeire, a kettejük szerény próbálkozásait pedig barátnőjük támogatja határozott kiállásával. Így kerülnek színpadra a saját szerzemények: egyedi és egyéni üzenettel búcsúztatták a negyedikes társaikat is. Többek között azokat is, akikkel együtt keltek és feküdtek nap mint nap a diákotthonban, amely immár a Topolyán tanuló diákok sorsának meghatározó részévé vált. A sokszínűség egysége a ballagók között is tapintható volt. És miközben fennhangon az iskoláztatásuk végét ünnepelték, a szemük mélyében egy csepp szomorúság bújt meg. Mindegyikük tisztában volt azzal, hogy megismételhetetlen éveket hagytak maguk mögött. A levegőben csüngött a tudat, hogy aznap még önfeledt, bulizó diákok lehettek, de másnap már felnőttként ébrednek.
Ezt a hangulatot hozta haza a lányom is arra a hétvégére: a nagykorúságtól való összes félelmét elénk pakolta azokban a napokban, annak ellenére is, hogy ő még egy évig élvezheti a középiskolás lét önfeledt örömeit és édes terheit. Az aggályain azonban ez a megközelítésünk sem enyhített… A felelősségvállalás súlyos tudatát igyekeztünk mérsékelni Emőkénél, miközben Dávid nehezen megszervezhető búcsújára készültünk. A fiam nemzedékének ugyanis a negyedik osztály végén is olyan váratlan állami intézkedésekkel kellett szembenéznie, mint az iskoláztatásuk elején. Akkoriban a koronavírus-járvány miatt „indultak iskolába” az otthonaikban a gyerekek, most viszont az erőszakhullám következményeként maradtak otthon. Mindannyian éreztük azonban, hogy ezúttal nem engedhetjük meg azt, hogy gyerekeink ne érezzék a korszaklezáró búcsúztatók jelentőségét. A tanító néni is folytatta az tanévzáróra való felkészülést, és a szülők is támogatták ötleteikkel az alsós osztályteremben töltött utolsó napot.
A negyedikesek búcsúztatójára fotókkal is készültünk
Mert igenis fontos, hogy az ember együtt ülje meg szeretteivel, barátaival és társaival az életének állomásait. Ilyenkor egy picit visszatekintünk, értékeljük a közös pillanatokat, és újraértelmezzük azokat. Ezáltal tapasztaltabban, gazdagabban és felkészültebben vágunk neki az ismeretlennek. Új utainkon pedig mindig belenyúlhatunk a velünk együtt ballagó tarisznyánkba.
Nyitókép: Bérmalányunk is elballagott
