A nyári lazítás után bekeményített a szeptember, felpörögtek az események, és máris október lett belőle. Rohanás ide, rohanás oda, és egy hónap el is röppent, erre Kata emlékeztetett, amíg sorban álltunk az önkiben. Mérgelődtem, hogy meddig várunk ebben a sorban, amikor Kata megszólalt: hát igen, már október van, és mi még mindig itt állunk… Hát ez jó volt, mindjárt könnyebben viseltem a várakozást, és erről jutott eszembe, micsoda kiváló beszólásaik vannak a gyerkőcöknek.
Márki pár napja anyjával jött ki az oviból, amikor a feleségem egy ovis apukával csevegett, erre beszólt a fiú: „Én Márk vagyok, nekem nem Halász a vezetéknevem, de az Előd meg a Kata a testvéreim”, mintegy nyomatékosította, hogy anyukát ne nagyon „kerülgessék” az apukák. Ezek a beszólások néha „ordító” szituációkat teremtenek, mivel a kicsik még teljesen őszinték, és ami az eszükben, az a szájukon.
Így volt ez akkor is, amikor Katával voltunk esti bevásárláson a „Merkiben”, ahol összefutottam egy ismerősömmel, és beszélgetve jártuk a sorokat, mire a lányom bemondta az unalmast, de valójában egy őszinte kérdést tett fel: „Apa, itt szabad fingani?” No, most ilyenkor mit is mondjon az ember, talán azt, hogy nem illik ilyen helyen, vagy fingjál csak bátran, lányom… Szerencsére csak az ismerősöm értette Kata beszólását, így nagyot nevettünk mindketten, de természetesen alakulhatott volna másként is.
Márki legkisebb kora óta nagyon szeretett színészkedni, sokszor utánozta kedvenc rajzfilmhősét, olyannyira, hogy néha „bent felejtette” magát a szerepben. Múltkor is egész délelőtt színészkedett, majd a szomszéd elé futott az utcán és azt mondta: „D. Márk vagyok… személyesen… és bemutatom anyukámat, Halász Csilla!” Mindezt természetesen a megfelelő mimikával, gesztusokkal...
Nagyjából akkor jönnek ki a legjobb dolgok a gyerekekből, amikor valamilyen szokatlan helyzetben vannak, ilyen például amikor liftezés közben egy idegen megszólítja őket, és az a legjobb vari, amikor nem is értik, mit mond. Egyszer apámékhoz mentünk Katával, akik egy óriási épületben élnek, de a lehető legkisebb liftet szerelték be a múlt század hetvenes éveiben, így alig férnek be hárman ebbe a szerkentyűbe. Lényeg a lényeg, Kata meg én mellém bejött a „komsija” a harmadikról, aki velem is heccelődött, amikor gyerek voltam. Mindjárt megszólította Katát, hogy milyen édes, hová megy, ő ebből azonban nem sokat értett, ugyanis szerbül beszélt a bácsi. A lányomat azonban nem kell félteni, nem egy hallgatós típus, és habár nem értett egy kukkot sem abból, amit a bácsi kérdezett, rámutatott a lift padlójára, amit akkor vonhattak be új gumiréteggel, és azt mondta fontoskodva: „Új gumi!” No, lett ebből olyan nevetés, hogy a bácsi alig tudott kilépni a liftből, és a mai napig is megkérdezi, hol a kis új gumi.
A köszönést még nem sikerült a kicsikkel teljesen megértetni, nagyjából ez úgy működik, ha találkozunk valakivel, akkor rászólunk, köszönjél a bácsinak vagy a néninek, ha viszont ők köszönnek először, akkor már nem gond, kapcsolnak a kicsik, és beindul a dumagép.
