Székely István nemzetközileg elismert zongoraművész és -tanár. Háromévesen kezdett zongorázni, tízévesen már versenyt nyert, tizenhét évesen ösztöndíjjal Jeruzsálembe utazott, ahol a Rubin Zeneakadémia legfiatalabb növendéke volt. Világszerte ad koncerteket, Európa országai mellett fellépett Észak- és Dél-Amerikában, Izraelben is. Az előadó-művészet mellett zenepedagógiával is foglalkozik, jelenleg a madridi Katarina Gurska Zeneakadémia tanára.
Székely István zongoraművész (Gruik Zsuzsa felvétele)
Székely István múlt kedden adott nyár végi koncertet Zentán. Az esten Liszt, Chopin és Ravel műveivel és szenvedélyes, mégsem túlfűtött játékával kápráztatta el a hallgatóságot. A zongoraművésszel zenéről, zeneszerzőkről és zenepedagógiáról beszélgettünk.
Emlékszik, honnan ered a zene iránti szeretete?
– Igen, pontosan emlékszem. Egyszer családostul elmentünk nyaralni Horvátországba, és ott meglátogattunk egy templomot. Abban a templomban valaki éppen egy orgonán gyakorolt. Én ettől a momentumtól kezdve nem tágítok a zenétől.
Mi volt az első kapcsolata a zongorával?
– A nővérem tanult játszani ezen a hangszeren, én pedig úgymond „elhallgattam” tőle a darabokat. Az első tanárom édesanyám volt, Vasagyi Mária, utána pedig Újvidékre jártam egy nagyon jó zongoratanárhoz, Dundjerov Milicához.
Hogyan derült ki, hogy ez egy nem múló szerelem?
– Idővel kiderült. De nem is szerelemnek mondanám ezt; ez annál több. Szerintem ez egyfajta megszállottság. A szerelem elmúlhat, de a zongora olyan mértékben része a mindennapjaimnak, hogy nem is tudom elképzelni nélküle az életemet.
Van kedvenc zongorája?
– Van, igen, több is. Nagyon szeretem például a szabadkai városházán lévő zongorát. Ez egy Steinway zongora, az egyik kedvencem. Emellett nemrég játszottam Madridban egy palotában. Ott is van egy nagyon jó zongora, amely szintén a kedvencem. Ezek a zongorák együttműködnek a művésszel, segítik a játékot. Kiváló minőségű hangszerekről van szó, amelyeknek lelkük van.
Korábban azt mondta, hogy életének jelenlegi szakaszában Liszt és Chopin műveit részesíti előnyben. Mi az, ami megfogta önt a zenéjükben?
– Az őszinteség és a mélység volt az, ami megragadott bennük. Lisztet sokan elítélik, hogy nem elég mély, pedig igazából nagyon is az. Szerintem ha valaki nem látja az ő mélységét, az valójában nem érti őt, illetve nem ismeri az irodalmat. Liszt életét három részre oszthatjuk fel, és mindegyik korszakából ismerni kellene a darabokat. Ami engem nagyon érdekel, az a késői korszak, de mindhárom szakaszban fantasztikus, nagyon komoly és mély darabok születtek, ugyanakkor brillírozó, virtuóz darabjai is vannak.
Rajtuk kívül kinek a zenéjét szereti még?
– Bach számomra a legjobb, a legfontosabb zeneszerző. Őt mindig szeretem játszani és hallgatni is. Mindig jó új irányba menni, új utakat felfedezni. Az eddig említetteken kívül szeretem még Rahmanyinovot, Bachot és Ravelt. Mozartot is nagyon szeretem játszani és hallgatni is.
Zeneszerzéssel foglalkozik?
– Nem, ezzel nem foglalkozom, de szeretek improvizálni. Ennek összetett okai vannak. Egyrészt úgy gondolom, hogy a zeneszerzés már nagyon ki van aknázva, másrészt pedig teljes embert igénylő feladat lenne. Engem pedig teljes mértékben lefoglal az előadó-művészet.
A koncertjein kinek játszik, saját magának vagy a közönségnek?
– Megpróbálok egy húron pendülni a zeneszerzővel, egyesülni az ő gondolataival. Ilyenkor történik meg, hogy már én sem tudom, kinek zongorázok valójában. A közönség megszűnik, én pedig megpróbálom átadni azt, amit a zeneszerző nekem átadott. A közönséggel való interakciónak meg kell lennie, szerintem az baj, ha nincs meg. De játék közben nem ezen gondolkodom. Egyrészt nem lehet mindenkinek megfelelni, ezt én nem is akarom. Ez egy természetes dolog: ha jelen van kétszáz vagy kétezer ember, akkor nem lehet mindenkinek tetszeni. Egyszerűen el kell mélyülni, és maximális figyelemmel fordulni a zeneszerző mondanivalója felé.
A könnyűzenéhez képest a komolyzene mi többet vagy mást tud nyújtani? Érdemes egyáltalán összehasonlítani a kettőt?
– Nem lehet a kettőt összehasonlítani. Nem nézem le egyik zenei stílust sem, de egy nagy zenész egyszer azt mondta, hogy Mozart egy ütemében sokkal több történik, mint egy egész popdalban. Én ezt kiterjeszteném arra, hogy már két hangban sokkal több történik, és sokkal több mondanivaló van benne, mint egy egész könnyűzenei számban. Számomra ezek nagyon nagy mélységek, a pop- és a rockzene pedig felületesek. Egy egészen más stílusról van szó, a szórakoztatás a célja, így nyilvánvalóan nem lehet összehasonlítani a komolyzenével.
Olyan mesterektől tanult, mint Dundjerov Milica, Szabó Orsolya, Molcer Mátyás vagy Aleksandar Madzar. Az ő stílusuk hogyan hatott az ön játékára?
– Szerencsére olyan tanároktól tanultam zongorázni, akik nemcsak nagyszerű pedagógusok, hanem nagyon jó előadóművészek is egyben. Meg tudták mutatni, hogy mit kell csinálnom. Liszt Ferenc is így tanított: nem beszélt sokat, hanem leült, és elzongorázta a darabot. Ez a legjobb módszer a tudás átadására, a gyerekek is így tanulnak. De ez a felnőtt diákokra is ugyanígy érvényes, meg kell nekik mutatni, hogy hogyan szóljon a darab.
A technikán kívül mi kell ahhoz, hogy valakiből zongoraművész váljon?
– A technika nem olyan fontos, én ezt hagynám utoljára. Az majd kialakul magától. A tehetség nem csak azt jelenti, hogy valakinek hajlama van a zenére. Az első dolog a muzikalitás, a második a kitartás a gyakorláshoz. A harmadik, hogy legyen egy kényszere, hogy ki akarja fejezni azt, amit a zeneszerző ránk hagyott, negyedikként pedig a zene és a művészet iránti alázat is nagyon fontos. El kell hagyni az egónkat ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a zeneszerzővel. A technika ezekkel automatikusan együtt jár, mivel ha valaki nagyon sokat gyakorol, és jók a tanárai is, jó repertoárt játszik, akkor a technika meg fog jönni.
Mitől jó egy zenetanár?
– A legelső dolog, amit elvárnék, és amit nyújtani szeretnék, az a diák iránti tisztelet. Éreznie kell, hogy végtelenül tisztelem azt, amit csinál, és a tehetségét is. Persze a tudás is nagyon fontos, enélkül nincs mit átadni. Ezenfelül meg kell tudni mutatni a diáknak, hogy hogyan kell eljátszani a darabot. A technika önmagban nem olyan fontos, de a diák azt is megkapja a tanártól. Számomra nincs olyan, hogy pedagógiai módszer, mert egy gyereket sem lehet beskatulyázni egy módszerbe. Mindegyik gyerek elvár egy külön módszert. Szerintem nincs jó pedagógiai módszer, csak jó pedagógus van. Mindegyik gyerek egy külön világ, külön elvárásokkal, érzelmekkel, kifejeznivalókkal, más a kézbeállításuk, a kezük, szóval nem lehet általánosítani.
