Dr. Grezsa Ferenc sokáig pszichiáterként dolgozott, jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetemen tanít. A segítő kapcsolatról és a nondirektív segítő beszélgetésről Szabadkán tartott továbbképzést vajdasági pedagógusok számára a VM4K szervezésében. A szakemberrel a nondirektivitásról, a személyközpontúságról és ezek pedagógiai alkalmazásáról beszélgettünk.
Mit jelent a nondirektív segítő beszélgetés?
– Ez egy szakmai módszer, amely bizonyos kommunikációs föltételek esetén segítheti mindazokat, akik a kapcsolatban részt vesznek. Három alapvető föltétele van: a hitelesség, az elfogadás és az empátiás képesség. Mint segítő kapcsolati módszer elsősorban az úgynevezett segítő foglalkozások során használatos, például a pedagógiában, a gyógyításban, a szociális ellátásban. Több egy szakmai eljárásnál, mert a három alapvető követelménye csak akkor teljesíthető, ha egy bizonyos világkép, emberkép, kommunikációs stílus társul hozzá. Hitelesek ugyanis nem lehetünk csak húsz percen át, amíg egy diákkal, szülővel vagy beteggel foglalkozunk. Ha a hitelesség nem az életemnek egy folyamatosan megnyilvánuló értéke, akkor nem lehet csak úgy leakasztani a fogasról.
A nondirektív segítő beszélgetésnek fontos eleme a hallgatás. Mi a tapasztalat, hogyan boldogulnak a szakemberek a csönddel?
– A nondirektív segítő beszélgetés a személyközpontú megközelítés nevű pszichológiai irányzat módszere, ez pedig a humanisztikus lélektani iskolának az egyik legjelentősebb irányzata. A személyközpontúság azt jelenti, hogy a segítő-kliens kapcsolatban a beszélgetés irányát, tartalmát, jellegét a kliens mondandója határozza meg. Kliens alatt ne csak orvosi értelemben vett klienst értsünk, hanem például a tanárnak kliense a szülő vagy a tanítvány, a szociális munkásnak a gondozott, a lelkésznek a hívő. A hallgatás nagyon sokféle lehet. Van a feszült hallgatás: valami kikívánkozik, mégsem jön fölszínre, a kliens vagy a szakember kínosan feszeng, úgy érzi, mondania kellene valamit. És van a meghitt hallgatás, amikor azt érezzük, hogy a klienssel együtt rezdülünk. Ezek a hallgatások nagyon előrevivők. Persze csak akkor hallgassunk, amikor azt hitelesen meg tudjuk tenni, ne erőltessük a csöndet, fejezzük ki a mondanivalónkat. Hogy a szakember nehezen vagy könnyen tud hallgatni, azt nyilván személye válogatja. Én magam pszichiáterként és tanárként is küzdöttem azzal, hogy túl sok minden kikívánkozott belőlem. Később rájöttem arra, hogy ez a sok minden rólam szól, nem a másikról. Gyakran küzdenek a szakemberek a hallgatással, mert sokszor azt gondolják, hogy ők tudják a problémák megoldását. Márpedig nem lehet a röntgenfölvételhez hasonlóan belelátni egy ember lelkébe: mindenki önmagának a legnagyobb szakértője. Épp ezért nem a szájába kell adni a megoldásokat, hanem támogatni kell abban, hogy ő maga ismerje föl azt, ami számára fontos és előrevivő.
Milyen kommunikációs serkentők vannak?
– A legnagyobb segítség a másik ember számára maga a jelenlét. Ilyenkor a másik azt érzi, hogy figyelek rá, hogy elfogadom. Már a tekintet egy ilyen kommunikációs serkentő lehet, biztatást jelent, hogy folytassuk, és egyre árnyaltabban fogalmazzuk meg a gondolatainkat és az érzéseinket. Tehát a figyelemnek mindenfajta megnyilvánulása nagyon erősen serkenti a kommunikációt. A bólogatás is nagyon bátorító tud lenni. Az is segít, ha megnevezzük azt az érzést, amelyet a kliens mondandója mögött sejtünk, aztán majd ő eldönti, hogy ez így van, vagy nem. Ezt hívják tükrözésnek: az egyértelműen ki nem fejezett érzelmeket a segítő visszatükrözi a kliens számára. Kommunikációs serkentő lehet a személyes élmények megosztása is, de ekkor vigyázni kell, hogy a beszélgetés ne rólunk szóljon. Ha a kliens egy bizonyos helyzetről beszél, és azt mondjuk, hogy át tudjuk érezni, mert volt hasonló élményünk, akkor ő azt érzi, hogy az érzései, a gondolatai természetesek. A legfontosabb talán az, hogy ezt nem lehet megtervezni, mert akkor nem vagyok hiteles, hiszen ekkor egy bennem megfogalmazott programot hajtok végre, és nem az adott helyzetben belőlem fakadó spontán reakciót mutatom.
Miért fontos, hogy a nondirektív segítő beszélgetés elemei megjelenjenek a tanár-diák viszonyban?
– A diák és a tanár helyzete, pozíciója sok szempontból eltérő, mégis van bennük egy abszolút közös elem: mindketten személyiségek. A személyiségek közötti kapcsolatban pedig a személyközpontúság az, ami leginkább előre tudja vinni a kapcsolatot és az együttműködést. Emellett a tanár és a diák érdeke ugyanaz: hogy a diák fejlődjön az iskolában. A személyközpontú pedagógiai megközelítés a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben bontakozott ki. Azt találták, hogy ha a tanár nem egy helytelenül értelmezett tekintélyszerepből lép kapcsolatba a diákkal, hanem tiszteli benne az egyedi személyt, akkor ezáltal sokkal jobban ösztönzi a diákot a fejlődésre és a tanulásra. Nekünk, magyaroknak különösen jóleső érzés, hogy a nemzetközi szakirodalomban kidolgozott személyközpontú alapelveket húsz-harminc évvel korábban már szinte egy az egyben lefektette Karácsony Sándor, a Debreceni Egyetem pedagógiaprofesszora. Megfogalmazta, hogy mennyire fontos, hogy a tanár adja át magát a diáknak, és fogadja el őt egyedi személyként. Azt is írta, hogy a pedagógiában sokszor az a gond, hogy a tanárok ott is tenni, cselekedni akarnak, ahol elég volna csak lenni. A tanár sokkal hatékonyabban tud hatni a diákra, ha személyként jelen van a kapcsolatban. Mindezek miatt tűnik úgy, hogy érdemes ezekkel az alapelvekkel hangsúlyosabban is foglalkozni a pedagógiai gyakorlatban.
A pedagógusok sokszor túlterheltek Magyarországon, Vajdaságban is. Mennyi pluszenergia-befektetést igényel a segítő kapcsolat kialakítása, reális elvárás ez a tanároktól?
– Mindenképpen reális. Egyrészt azért, mert a pedagógusoknak egy tekintélyes része próbál a diák személyiségére érzékeny módon támaszkodva jelen lenni. Tehát ez nem egy új dolog a pedagógiában. Nem arról van szó, hogy a túlterhelt pedagógusok számára előírunk még egy feladatot, és próbáljon ennek megfelelni. Valójában az egésznek a lényege az, hogy a pedagógus minél inkább képes legyen önmagát adni. Ő, mint bármelyik másik ember, a legmélyebb személyiségjellemzőiben abszolút proszociális. Ezek az alapelvek minden emberben ott szunnyadnak, minden embernek a legfontosabb lelki szükségleteit jelenítik meg. Például hogy fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, vagy hogy képes legyek elismerést és szeretetet fogadni és nyújtani. Ezek egyáltalán nem ördöngös dolgok, nem pluszterhet jelentenek. Ha egyre inkább hiteles vagyok a kapcsolataimban, akkor egyre inkább ezeket az elveket fogom megvalósítani. A tanítás így egyre könnyebbé válik. Legalábbis a hallgatóink szerint a tanár-diák kapcsolat jellege megváltozik, kölcsönösen építő jellegű és örömteli lesz. A pedagógiában pedig ez az egyik legfontosabb jutalom.
Milyen helyzetben kerülhet elő a segítő beszélgetés?
– A nondirektív segítő beszélgetés az általános tanári munkától egy kicsit elhatárolható. Sokszor kerülnek a pedagógusok olyan helyzetbe, hogy látják, hogy a gyerekkel valami baj van. Erre elég jól ráéreznek, hiszen ismerik a gyereket, látják, ha hanyatlik a teljesítménye, vagy feszültebb, szorongóbb lesz a magatartása. Általában azt is elég jól látják, hogy mi lehet ennek az oka: otthoni feszültség, válás, alkoholizmus, egyéb családi problémák. Ilyenkor három dolgot tehet a tanár. Az egyik az, hogy nem foglalkozik vele, csak a tananyagra szorítkozik. Általában nem így szoktak eljárni, hál’ istennek, hiszen tudják, hogy nekik nem pusztán a tanítás a dolguk. A pedagógia legáltalánosabb célkitűzése, hogy a gyermek személyiségfejlődését támogassa. Van, hogy a tanár pszichológushoz küldi a diákot, már ha szerencsés eset áll fenn, és van iskolapszichológus. Ez már inkább a megoldás felé visz, viszont a harmadik lehetőség a legszerencsésebb, amikor a tanár maga beszélget a diákkal. Tapasztalataim szerint sok tanár ezt vállalja is: azt mondja a gyereknek, hogy „gyere be hozzám óra után, látom, hogy bajod van, beszéljünk róla, megpróbálok segíteni”. Ez az a pont, ahol a nondirektív segítő beszélgetés sokat segíthet: amikor a tanár kicsit elvonatkoztat a tantárgyi szerepkörétől, és próbál a gyerek segítője lenni egy bizonyos élethelyzetben. Természetesen azt tudni kell, hogy a gyerekeknek szükségük van bizonyos fokú irányításra, de még a tanácsok, útmutatások mellett is lehet a beszélgetés személyközpontú.
A segítő beszélgetést mint módszert a családi, baráti kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk, vagy kifejezetten egy olyan eszközről van szó, amely a segítő-kliens viszonyban jelenik meg?
– A nondirektív segítő beszélgetés nem a privát kapcsolatok eszköztárába tartozik, hanem a szakmai szerepünkébe, legyünk akár pedagógusok, orvosok, nővérek, lelkészek, szociális munkások. Viszont a privát kapcsolatainkban is működhetünk személyközpontúan, ugyanezen alapelvek mentén, csak nem azzal az indíttatással, hogy szakmai segítséget nyújtsunk. Például amikor egyszerűen odafigyelünk a másikra, a kapcsolatainkban nem kizárólag a saját érdekeinket akarjuk érvényesíteni, próbálunk empatikusak lenni akkor is, ha nem értünk egyet, megpróbálunk hitelesek lenni, és igyekszünk tartózkodni a minősítésektől. Tehát a személyközpontúság a magánéletben is rendkívül sokat tud nekünk segíteni a kapcsolataink ápolásában és fejlesztésében.
Miért fontos törődni a mentálhigiénével?
– Erre a kifejezésre nincs igazán jó magyar megfelelőnk, annak ellenére, hogy rendkívül gazdag a nyelvünk. A lelki egészséget jelenti, nemcsak az egyes személyekét, de különféle közösségekét, például a családét vagy az egész nemzetét is. Ez nem egy tőlünk független dolog. A mi aktív közreműködésünkkel, a mi tevékenységünk által, az emberi kapcsolatokon keresztül fejlődik vagy hanyatlik. Mi, magyarok bizonyos szempontból sokféle lelki egészségi problémával küszködünk. Nagyon fontos az is, hogy a lelki egészségünk szintjének nagyon jelentős hatása van a testi működésünkre is. Számos testi betegség hátterében lelki, kapcsolati, életmódbeli kérdések húzódnak meg. Általában az emberi létezés minőségét a lelkiség nagymértékben befolyásolja, ezért tudatosan is érdemes a lelki és a kapcsolati kultúránkat ápolni, odafigyelni a másikra. Ez nemcsak neki jó, de nekünk is. Ha indulatosak vagyunk egymás iránt, ha haraggal, agresszióval vagyunk jelen az emberi kapcsolatainkban, az nem elsősorban azt károsítja, akire az érzés irányul, hanem saját magunkat. Számos teher mérsékelhető azzal, hogyha bizonyos lelkiséggel vagyunk jelen az életünkben.
Milyenek voltak a tapasztalatai Szabadkán, hogyan fogadták a vajdasági pedagógusok a továbbképzést?
– Tizenöt fős csoporttal dolgoztam, a csoporttagok főként Észak-Bácskából, a Tisza mentéről, legalább hat-nyolc különböző településről jöttek. Nagyon nagy érdeklődéssel, nyitottsággal és aktivitással vettek részt a programban. Ennek nagyon örültem, de nem lepett meg, hiszen általában ezt szoktam tapasztalni, és ez esetben is erre számítottam. Nagy örömömre szolgált, hogy a résztvevők sok szempontból megerősítve érezték magukat, azaz a személyközpontúság és a nondirektivitás egyáltalán nem áll tőlük távol, bizonyos elemeit régóta ösztönösen vagy többé-kevésbé tudatosan alkalmazzák. Azt érthették meg, hogy az ő személyiségüknek ugyanúgy megvannak azok a nagyon erős képességei és értékei, amelyekre ez a szemléletmód ráépülhet. Ugyanolyan kedvező tapasztalatokat szereztem ebben a csoportban, mint más csoportokban, akár Erdélyben, Fölvidéken vagy Budapesten.
