Az alkotás öröme ott kezdődik, amikor el tudjuk engedni a múltat, nem tekintünk félelemmel a jövő felé, hanem csak megéljük a pillanatot a maga szépségével, azzal a munkával, amely éppen a kezünk alatt születik. Egy-egy alkotáson megmutatkoznak érzelmeink, legyen szó harsány színekkel megfestett festményről vagy emlékeket idéző terítő kihímzéséről. Ha boldogok vagyunk, éppen annyira felismerhető lesz egy kézimunkában, mint az is, ha éppen zaklatott a lelkünk.
Nem szükséges, hogy irodalmi alkotásról beszéljünk, amelyekben a szavakon keresztül egyértelművé válik, merre húz éppen az ember szíve. Benne van ez a szövők mindennapi munkájában is, amit Ágoston Andrea szövő, népi iparművész csak megerősíteni tudott.
Hogyan lehet egy szőttesmunkán keresztül felfedezni egy alkotó érzelmi világát, a jó vagy rossz hangulatát?
Ágoston Andrea szövő, népi iparművész erdélyi, mezőpaniti viselete mellett, melyet ő szőtt (Szabó Nóra felvétele)
– Mindenekelőtt fontos tudni, hogy csak akkor tudsz szőni, ha teljes nyugodtságban vagy. Csak akkor nem szakadnak a szálak, és akkor tudod egyenletesen rávetni egyiket a másikra, hogy az szép legyen, ha békében vagy. Ha ez nem így van, akkor úgymond felhős lesz a munka. Ha egy vászonba belenézel, és látsz benne csíkokat, az jelenti azt, hogy felhős, ott aránytalanul ütötted. Ehhez elég annyi is, hogy fölkelsz, felteszed forrni a levest, megkevered, ott hagyod, elkezdesz dolgozni, de a leves időközben kiforr a fazékból. Ettől dühös leszel, és tessék, máris rosszul ütöd a szálakat. Ez rögtön meglátszik az egész vásznon is, kitűnnek az aránytalanul ütött mozdulatok, rosszul helyezkednek egymásra a szálak. Ez a legtöbb szövőnél, mint nálam is, így működik, de nagyon szeretem csinálni, és bízom benne, hogy ez a munkáimon is látszik.
Ha visszapörgetjük az idő kerekét, miben gyökerezik a szövés iránti szeretet?
– Most már mondhatom, hogy tizennégy-tizenöt éve szövök. Az egész úgy kezdődött, hogy láttam egy filmet, amely egy indiánról szólt. Az az alázat, amelyet felfedeztem benne, ahogy szőtte a vásznat, annyira szimpatikussá vált számomra, hogy egyből magával ragadott. Elhatároztam, hogy én is szőni fogok, mert úgy éreztem, én is nagyon magamévá tudnám tenni ezt a fajta szeretetet, amelyet a filmen keresztül felfedeztem.
Kezdetekben nagyon egyszerűen, szinte hobbiszerűen csináltam, főleg, hogy akkor még a gyermekeim is kicsik voltak, nem annyira tudtam mellettük aktívan dolgozni, mondhatni inkább, hogy szövögettem. Aztán ahogy több időm lett, annál többet készítettem, és a mennyiség mellett a szeretetem is elkezdett nőni iránta.
Ahogy egy hobbi komolyabbra fordul, már nem elég az autodidakta módszer, az embernek képeznie kell magát, hogy szakmailag fejlődhessen. Ön hol tanult, hol sajátította el a szövés fortélyait?
– Szabadkán a Vajdasági Magyar Folklórközpontban tanultam szőni, ahova most már visszajárok mint oktató. Ott végeztem két évet, utána nagyon sokat jártam Magyarországra tanfolyamokra, főként a Balatonra Fodorné László Marika szövőhöz. Szinte évente megfordultam nála, úgy érzem, nagyon sokat tanultam. Ettől függetlenül a mai napig mindig van mit tanulni, az ember élete végéig tanul szőni. Bár ez az élet bármely területére igaz, holtig tanulunk. Olyan soha nincs, hogy már teljesen tudok szőni, mindig van hova fejlődni.
A legtöbb szövőnek van kedvenc motívumkincse. Ha igen, mi az?
Sárközi párna, mögötte futó, amely a népi iparművészeti alkotások zsűrizésén Modern Mesterremek címet kapott (Szabó Nóra felvétele)
– Igen, a sárközi. Talán azért, mert a Marika annyira megszerettette velem. Ő egy bűbájos asszony, akiből árad a nyugodtság és az az alázat, amit ez iránt a szakma iránt tanúsít, így az ő lelkületével valahogy én is ennél a motívumkincsnél ragadtam le, amelyben benne van számomra picit ő is mint mesterem. Igyekszem mindig népi dolgokat készíteni. Természetesen, ha van más jellegű, modern megrendelésem, nem mondok nemet, de a népi vonal a meghatározó a munkámban, azt tudom a legnagyobb szeretettel csinálni.
Tekintve, hogy hosszú évek óta alkot, melyek azok a sikerek, amelyeket szívesen mutat fel? Eddigi pályafutása során mire a legbüszkébb?
– Sok mindenre büszke vagyok, kezdve attól, hogy ezt a szakmát választottam.
Annál jobb dolog nincs, ha az ember azt csinálhatja, ami számára a legkedvesebb. Ha valaki örömmel készíti munkáit, hiszem, hogy a sikert is hozza magával. Mégis, ha ki kellene emelni néhány dolgot, hogy mire is vagyok büszke, például 2016-ban Békéscsabán az Országos Textiles Konferencia és Pályázatnak az első díjazottja lett egy torontáli szőnyegem. Tavaly Hevesben volt egy szőttespályázat, onnan harmadik díjat hoztam el, egy erdélyi szőnyeggel.
Mindennapi, színes, kockás kendő, Mesterremek címet érdemelve (Szabó Nóra felvétele)
Ezeken kívül a vajdasági folklórközpont minden második évben meghirdeti a Lánchenger pályázatot, ott mindig a Legelismertebb Darabok címet kapom, ami szintén jó visszaigazolás számomra. Felkerestek Erdélyből és Ukrajnából, hogy szőjek népi viseletekhez méterárut, ami a Csoóri Sándor-program keretében zajlott. Így a nyár folyamán közel 190 méternyi anyagot szőttem három-négy tánccsoportnak. Emellett a vajdasági népi iparművészeti tárgyak első zsűrizésére is adtam be munkákat, ahol szintén több alkotásom minősítést szerzett, így mondhatom, nagyon elégedett vagyok. A legszebb talán az, hogy megkaptam a Népi Iparművész címet. A sikerek mellett mégis az a legnagyobb elismerés, amikor nemcsak a kiállítótérben jön velem szembe a munkám, hanem egy otthonban, ahol meglátom a saját sárközi mintás párnámat, egy futót vagy éppen valakin az általam készített sálat. Az, hogy az emberek szeretik, a legnagyobb visszaigazolása annak, hogy jó szakmát választottam.
