Bott Maya: Színek kékben I. (Szögi Csaba felvétele)
Néma csendben, méltósággal elköltött tengerészvacsora a tér és idő keresztjére felfeszített lélek fölött, a Földfeletti alatt, miközben a régi-régi matrózkesergő zsolozsmája az órjás türkiztálról az űrazúr mindeneket átölelő keblére száll, egyenesen felfelé, akár sistergő pásztortüzek keserű füstje Nód földjén, Édentől keletre.
Ég s Föld között nincs hasonló; Napba száll a türkiz holló – lentről sóvár szem kíséri, de tűzcsóváját fel nem éri. Sohasem. És soha már. Türkiz holló Napba száll. Égbe jár a fénymadár. Szilaj lelkem rugaszkodik, lajtorjára kapaszkodik. Csípőficam lesz az ára, de másszunk csak fel most a fára! Hej, rege-rejtöm.
Komplementerek.
Sósárgán verejtékező harsonás fújja, egyre csak fújja nótánkat az örök esthajnal szórt opálfényében, tükrödben mosom patyolatra éjszakával s nappallal pettyegetett angyalarcomat minden mosolygó reggelente, ó, Múzsa, Te megtisztító, Te szárnyaidba takarózó. Rózsás üstökű, szárnyas ördögfiak az érzések is, széles keblemből felröppenő madarai az éter édesgető csillagfészkének. A horizonton ringó szigetek ködlenek fel, de mi maradunk a bárkán, az örökkön részeg halászhajón, énekünk egyre ércesebben zeng bele Isten csendjébe, ave, Maria, stabat Mater. Dolorosa.
Húrokon és bőrökön, vásznakon, hártyákon, márványban és bazaltban és mind a holt anyagban keressük a kérdéseket. És a válaszokat, a tisztességesen fel sem tett kérdéseinkre, maszk mögé húzódva böködjük a Való acélos csípőjét tompa szerszámvégeinkkel, miközben hamis énünk váladékaiban pácolódunk a szeles csillagok alatt.
Érdes, mézben pácolt sakálüvöltés ez a blues, amit éppen az éterbe faragok; hangszobor a láthatáron, kérdései nincsenek, válaszokat nem vár – csak egy darab rád bízott, szegény emberiség. A csillagvászon hűvös árnyékában dideregve tüzet lehel beléd a bárkán ringatózó matrózkórus. Mert hallgathat itt felettünk a gőgös űrazúr, várt válasz hiánya nem lankaszt: dalunk az létet öltött türkiz önvaló. A zene? A minden.
Bott Maya: Színek kékben II. (Szögi Csaba felvétele)Kiszivattyúz belőled minden pangó szirupot, annyira egyenes, szikeéles, éteri és őszinte ez a muzsika… ambróziává párolja az emberlét fájdalmának sűrű verejtékét, szóljon bár sárba ragadt angyalsorsokról vagy farkasbundában kószáló szerencsétlen csillagzsoldosokról. Ó, ez a Blues! Hallgasd csak meg Bessie karcos bakelitlemezeit. Egyenesen a mocsaras Deltából, a mindent látó Szem kristálytiszta csillagsugarából. Vagy az Ólombelűt, az Üvöltőt, a Mocsarast! A gyógyírként hatót. Bizony. Igen. Bluest!
Bluest?… Mojo. Persze. Jim. L. A. Woman. No meg az Alabama Song. „Nun, zeig mir den Weg zu der nächsten Whiskeybar.” És Cave: „Brother, my cup is empty, and I haven’t got a penny. For to buy no more whiskey, I have to go home.” Türkizblues mindenütt. Bársony melankólia az ég hűvös azúrtakaróján. A ló meghal, de a tücskök hegedülnek. Minden hamis kulissza körbefordul, lassanként elbóbiskol, majd eltűnik önmagában; a fúvósok a hajnal hónaljhajlatában azúrangyaloknak bókolnak – sarkig tárul a lélekkapu.
Én most már leginkább csak dohányoznék – bodor füstöm eregetem, szennyesem kiteregetem –, lassan éjfelet üt a lélekvekker. De előtte még a részvétlen ég torkának csillagörvényébe spriccelem e matrózvacsora kottamorzsáit, oldódjanak örök forró színeim a jeges kozmoszgyomorban, örök mementóul a langymelegeknek, testvéreinknek. Kiket kiköpnek az Isten hajnalrúzsos ajkai.
Semmi pánik. Szól a blues. A kép összeáll.
Jár még, bizony, fáradhatatlanul jár:
a soha össze nem dűlő, gránitszívű Baál.
When my cigarette’s smoke weeps the color of the sea
Then I feel blue
When my all enemies are going to destroy me
You know that is true
When my poor body sinks in the trash as I die
I think anyway
When everything is black around you while the angels cry
Dear you gotta go away
